súgó szűrés
keresés

Krasznahorkai László: Sátántangó

Szerző
Krasznahorkai László
Kiadás éve
1985
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
333
A szócikk szerzője
Kolozsi Orsolya

Krasznahorkai László első regénye 1985-ben jelent meg, rendkívül pozitív kritikai visszhang övezte, korszakos műként tárgyalták már akkor, és a szöveget elemző kedv nem csökkent a későbbiekben sem, sok aspektusból vizsgálják a regényt azóta is. „Ezt a művet nagyszabású koncepció, igen pontos szerkesztés és cselekménybonyolítás, az alakok ritkán látott plaszticitása, nagy lélegzet, tehát az epika vitális hömpölygése és az író eredeti világlátása avatja eseménnyé.” (Balassa Péter) A több nyelvre lefordított regény Németországban különösen nagy sikert aratott, Tarr Béla pedig azonos címen több, mint hét órás filmet készített belőle 1994-ben. A Sátántangó a maga látszólagos történetelvűségével egy olyan irodalmi környezetbe érkezett, melyben a történetvesztés, a klasszikus narratív szerkezetek szétbontása zajlott, így meglehetősen társtalan maradt. Beszéd- és szemléletmódja miatt nehéz magyar irodalmi hagyományhoz kötni, egyedülálló, „magányos” írás irodalmunkban. Világirodalmi szövegekkel gyakrabban rokonították, elsősorban Kafka A kastély, García Márquez Száz év magány és Bulgakov Mester és Margarita című műveivel állították párhuzamba, de Samuel Beckett és Thomas Bernhard szövegeihez is kapcsolták.

A Sátántangó egy világvégi, elhagyatott (feltételezhetően dél-alföldi), rég felszámolásra ítélt telepen játszódik, szereplői a periféria nyomorban és szegénységben élő, reményvesztett lakói, akiket messze elkerül a boldogság. Futaki, Kránerék, Halicsék, Schmidték, a doktor és az iskolaigazgató mind kilátástalan sorsú emberek, a telep sarába és alkoholizmusba ragadva vegetálnak. Egyetlen reményük az a két férfi (Irimiás és Petrina), akiktől megoldást várnak életükre, s akik egy virágzó mintagazdaság létrehozásával kecsegtetik őket. A két szélhámos „messiás” végül a városba vezeti a telep lakóit, ahol szétszórják és magukra hagyják a reménynek teljességgel kiszolgáltatott embereket. A cselekmény maga nem túlságosan bonyolult, a regényben alig történik valami. Nagy része nem más, mint az a hosszas várakozás, melyre a mottóként választott Kafka-idézet is utal: „Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.” A messiásvárás (Irimiás neve utalás az Ószövetség Jeremiás prófétájára) olyannyira középponti elem, hogy a szöveg megváltástörténetként, illetve annak megkérdőjelezéseként is értelmezhető: a telepen lakók a megváltást Irimiáséktól várják, abban reménykednek, hogy életüknek végre értelmet és célt adnak, ám a két csaló nem segíthet rajtuk. A regényből áradó kétségbeesés és mély sötétség a szereplőket körülvevő környezet ábrázolásában is ott sűrűsödik: a kocsma, a telep elhanyagolt, pusztuló lakásainak leírása; a folyamatosan szitáló eső és a ködös, kietlen, járhatatlanul sáros őszi táj részletes bemutatása mind ezt erősítik. A könyv reménytelensége és melankóliája a szerző gyönyörű, páratlan nyelvet teremtő hosszúmondataiban válik plasztikussá: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…”

A regény címe egy argentin tánc, a tangó egy sajátos, fiktív formája: az oda- és visszalépéseken alapuló táncot a gonosz karjaiban járják a szereplők. Az oda-vissza lépéseken alapuló mozdulatsor a céltalanság, a toporgás, a kitörésre való képtelenség metaforája, nem csak a szereplők történeteinek mozgatórugója, de a két nagyobb részre bontott regény szerkezetének alapját is jelenti. Az előre- és hátrautalások, a regényelemek pókhálószerű elrendezése mind azt a bezártságot és kiúttalanságot jelképezik, mely a szereplők (és tágabb értelemben az emberek) alapvető sorsa. A menekülés lehetetlenségének a képzetét tovább erősíti a szöveg önmagába záródó szerkezete, a vég és a kezdet körszerű találkozása. A regény utolsó oldalain derül ki, hogy az egész mű az egyik szereplő, a doktor írása. A telep orvosa a világtól hermetikusan elzárt magányában úgy küzd a folyamatosan jelen lévő romlás és pusztulás ellen, hogy mindent kényszeresen dokumentál, leírásaiba átélt beszédrészleteket illeszt, a többi szereplő belső monológjait közvetíti, paradox módon mindentudó elbeszélőként működik.

A Sátántangó apokaliptikus regény, csodás elemekkel, bibliai utalások sokaságával. A lecsúszottak és kitaszítottak krónikája, de nem pusztán szociológiai-történelmi mondanivalóval, hanem az általános emberi léthelyzetre vonatkozó kérdésfeltevésekkel. A remény, a megváltás lehetetlensége, az emberi kiszolgáltatottság, a jó és a rossz kategóriái, a romlás és az elmúlás mind fontos kérdései ennek a rendkívül rétegzett, szövevényes mondatokból építkező szövegnek.

Irodalom

Balassa Péter, A csapda koreográfiája, Jelenkor, 1986/2.

Darvasi Ferenc, Adalékok a Sátántangó világirodalmi szövegkörnyezetéhez, Bárka, 2006/3.

Radnóti Sándor, Megalázottak és megszomorítottak. Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről, Életünk, 1985/8.

Szirák Péter, Látja, az egész nincsen: Krasznahorkai László prózájáról, Alföld, 1993/7.

Zsadányi Edit, Krasznahorkai László, Pozsony, 1999, Kalligram Kiadó.