Ratkó József: Segítsd a királyt!

A pályája utolsó szakaszáig (1983–1989) elsősorban balladás hangütésű verseiről ­ismert, a magyar történelem elhallgatott kérdéseit és a peremvidékek küszkö­dését a Kádár-kor némaságával szembesítő költő 1984 és ’87 között váratlanul három olyan drámával: a Segítsd a királyt! (1984) és a Kreón (1987) című darabokkal, valamint egy új Antigoné-átültetéssel (1986) jelentkezett, amelyek a korabeli magyar drámaírásnak is kiemelkedő alkotójává tették. A drámák egyik forrása a költő verseiben már rég­óta készülődő – s a lírai műnem kereteit fokozatosan szétfeszítő –, a nemzeti lét alapkérdéseire választ kereső szándék, a másik pe­dig a nyolcvanas évek Magyarországának gazdaságban, hitben, morálban mind kétségbeejtőbb állapota. Ratkónak a közeledő történelmi változások előérzetéből fakadó drámái erős szépirodalmi kiáltásként szóltak a jövőhöz.

A Segítsd a királyt! megírását személyes sorscsapás is motiválta. A költő 1981-ben elveszítette Attila nevű kisfiát, emberi fájdalma az 1970-es évek közepétől készülődő István-dráma főhősének Imre herceget sirató szenvedéséhez közelítette. Ez a mű mégsem csupán a személyes lelki gyötrelmek dra­matizált kivetítése. A Segítsd a királyt!-ban egyszerre kap nyomatékos hangot a ’80-as évek közepe válságban vergődő Magyarországának a nemzeti jövő felől elvégzett helyzetértelmezése, és a fiatal magyar államot megteremtő idők drámává szervezett rekonstrukciója. A katasztrófa felé sod­ródó magyar jelenről a történelem nyelvén beszélő, egyszerre historikus és parabolikus mű következetesen – éppen ezer évvel Szent István után – annak az új államalapításnak a politikai, erkölcsi és emberi feltételeit járja körül, amelyek jövő- és nemzettudatában, morális létében a diktatúra évtizedeiben példátlanul szétesett magyarságra várnak. Az István alakjában és tetteiben megjelölt viszonyítási mérték a Kádár-kor végi Magyarország válságának méretét és az új országért rövide­sen egybeálló (a dráma születése után négy-öt évvel, a költő halálának esz­tendejében, 1989-ben már színre is lépő) erők felelősségét és a rájuk váró munka arányait egyszerre fejezi ki. A dráma centrumában az – a jövő esélyeit ke­reső – kérdéskör áll, hogy az István alakjában megjelenő s a különböző erők között egyensúlyt képező történelmi „igazság” (a magyarság jövőképe) hogyan képes életelvű eszmeként megmutatkozni és érvényesülni a szűk látókörű, a szerteszét húzó részérdekek, a csupán önmagukat védő akaratszövevények – s a magán­életi tragédiák – közepette. A műnek ez a történelmi „előrejelzéseket” morzézó alkata magának a magyar történelemnek a sűrű összeomlásokat és ritka emelkedéseket létrehozó tra­gikus menetéből fakad. A szerző az értelmezések gazdag skáláján ragadta meg drámájában ezeket a tipológiai érvényű konfliktusokat.

Az 1031-ben induló és hat esztendő történéseit magába sűrítő drámában a trónkövető Imre herceget elvesztő, személyes fájdalmával is viaskodó István az ország jövőképhiányos stádiumában, a széttar­tás erőivel szemben nő fel végérvényesen teljes országérdeket megvalósító akaratnak. Országot megtartó és jövőformáló erőfeszítéseiben – az óbéli Öregen, a honfoglalás emlékezeteként itt maradt sámánon kívül – senki, sem Gizella, sem a magyar és a bajor főurak, sem az új hit püspöke nem segítik egyértelműen, sőt a maga korlátozott érdekéből a legtöbb (s többféle társadalmi típust megtestesítő) drámabeli szereplő István alkotása értelmét, egységét is két­ségbe vonja. Ratkó történelmi példázata a megmaradáselvű nemzeti jövőnek a magyar történe­lemben egyszerre fájdalmas és tipikus alaphelyzetét emeli jelenvalóvá. Saját kora – fogalmazza meg a dráma nyelvén, s üzeni az egypárti diktatúra végén – történelmi ha­társáv, két korszak határa, ezért az ország új arcának formálását vállaló, hatalomra lépő új nemzedéknek egy „új honalapítás” lesz a küldetése.

Ha a mű dramaturgiai megoldásaival vagy eszmeiségével szemben kritikák is megfogalmazódtak, abban szinte egyöntetűek voltak a vélemények, hogy Ratkó munkája a kor drámairodalmának kimagasló nyelvi teljesítménye. A történeti szintézist különleges erejű nyelvi szintézis tükrözi vissza. A szerző a dráma stilisztikai testébe mintegy ezer év magyar költészettörténeti ívét beledolgozza: finnugor ősmítosz, előmagyar ősvallás, archaikus népi hiedelmek, regölés, bájolás, közmondások, szólások, ar­chaikus szavak; az Ómagyar Mária-siralom, a Halotti beszéd korának nyel­vi elemei, majd Károli Gáspár, Alvinczi Péter, Szenci Molnár Al­bert, Pázmány Péter stílusától ihletett töredékek és fordulatok ölelkeznek egybe a dikcióban, s idézik meg – Vörösmarty-, Pe­tőfi-, Ady-, Illyés-, József Attila-sorokat is beszőve – a magyar évszázadokat. Drámai jambusokba fogott háromezer soros – az addig kötetekben megjelent – teljes költői életművénél is terjedelmesebb drámájával a költő megkoronázta pályáját. A mű átfogó történeti világképe, letisztult gondolati rend­je, katartikus feszültsége és nyelvi ereje felől az alkotó több évtizedes költői értékei, emlékezetes kötetei (Egy kenyéren 1970; Törvénytelen halottaim, 1975; Félkenyér csillag, 1984) úgy mutatkoz­nak meg, mint a Segítsd a királyt! nagyszabású „előkészületei.” Méltatói közül többen a Bánk bánhoz mérték művének erejét. A dráma először a szombathelyi Életünk folyóiratban jelent meg (1984/12.), ősbemutatója – Nagy András László rendezésében – 1985. január 12-én volt Nyíregyházán. A főbb szerepeket Csikos Sándor (István), Szabó Tünde (Gi­zella királyné), Holl István (az óbéli Öreg), Bárány Frigyes (Püspök), Szigeti András (Vászoly), Vitai András (Csete) Juhász György (Zerénd) játszották. Ratkó Segítsd a királyt! műve rövidesen Szép Ernő-jutalomban részesült, majd megkapta az Év drámája- és az Év könyve-díjakat is.