súgó szűrés
keresés

Székely János: Semmi-soha

Szerző
Székely János
Kiadás éve
1994
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
494
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Székely János költői pályája a negyvenes évek végén indult, és az 1970-es években gyakorlatilag már le is zárult. A Semmi-soha című, még a költő által összeállított, de csak halála után, 1994-ben megjelent, a vállalható „összes versek” igényével készült verseskötet mintegy 250 verse hűen tükrözi a költői pálya alakulását, hangsúlymódosulásait; felmutatja a lírai életmű erényeit és gyengéit. Sőt – mivel ebben a kötetben olyan versek is olvashatók, amelyek harminc-negyven év múltán itt jelentek meg először –, Székely valódi és vállalt versvilága legpontosabb gyűjteményének épp ezt kell tekintenünk.

Feltűnő, hogy Székely János korának társadalmi, politikai valóságától, a kor uralkodó ideológiai és poétikai törekvéseitől mennyire függetlenül, sőt inkább azzal szemben alkotott. Amikor például kortársai szinte egymással versengve írták a sokszor őszinte lelkesedésről tanúskodó, a felszabadult nép, a tömegek örömét zengő békeharcos, aktuálpolitikai versezeteiket, akkor Székely János az „oldhatatlan emberi magány” fájdalmáról és méltóságáról, az „Örök törvények értelmében” való életről, az örök művészetről, a „Teljes Élet” iránti vágyról írt klasszikusan fegyelmezett versszerkezetekben. Gyakorta szonettekben, a kor vulgarizáló törekvéseit, igénytelenségét formakultúrában is ellentételezve.

Kezdettől tudatosan állítja szembe a költő a teremtő individuum magányát a kollektivitás erőszakolt kultuszával: „a gyűlölet korában / Fel kell találnod búzafényű hangod, / és megtanulnod magadra maradnod” (Tükör előtt, 1949). Az örök emberi társtalanságra, magányra ítéltetés jellegzetesen 20. századi élménye ugyanakkor a múlt századi romantika és szimbolizmus korára emlékeztető vágyakkal, kiválasztottság-tudattal és költői kifejezőeszközökkel párosul. Az eredetileg filozófusnak készülő Székely János korán felismerte, hogy a maga korában „a gondolat szolgálni kényszerül” (A tükör előtt). Mivel szolgálni nem akart, de a világ megismeréséről – amit a legmagasabb rendű emberi feladatnak tartott – nem akart lemondani, filozófiai gondolatait, sőt egész világképét kezdetben költői képekbe rejtette és verssé formálta.

Az ötvenes évek versvilágában kidolgozta ugyan az egyén stratégiáját belső szellemi autonómiájának megőrzése érdekében, de a külvilág, a hatalom kényszerével szemben a fokozott morális érzékenységgel megáldott alkotó maga sem maradhatott teljesen mentes a diktatúra világának léleknyomorító hatásaitól. Tucatnyi fontos vers vall ezekben az években arról, hogy a Mimikri közben mennyi gyötrelmet, szenvedést kell a léleknek kibírni. S miközben kényszerűen, az édesapja börtönbe zárása idején, maga is megírta a penzum-műveket, Székely őszintén hangot adott (hol maszkok mögé bújva, hol csak az asztalfióknak írva) saját szenvedéseinek is (Előhang). A hatvanas évektől válik nemcsak a versvilágban (Önarckép 1960; Aszkézis; A tigris; Ardzsuna kérdez; Rekviem; Tiszták vallatása; Zene stb.), de Székely egész életművében – a dráma-, próza-, esszévilágában egyaránt – centrális helyzetűvé a bűnnel, a bűntudattal, az erkölcsi tisztaság megőrzésének lehetőségével összefüggő kérdéskör. A „mindenség malmában” álló, „sokszoros magányban” őrlődő emberi egzisztencia helyzetének körüljárása elvezet a létezés alapkérdéseivel való szembenézéshez (Sajnálj meg engem; Genezis; A tó; Férfikor; Ökrök csillagfényben; Kétely; Bölcső). Eközben kap az alkotás, a vers az önelemzés, az önkifejezés mellett ismeretelméleti funkciókat, s lesz az igazság felismerésének és kinyilvánításának eszköze.

Hiba lenne a versek lírai énjét teljes mértékig azonosítani a szerzővel, de Székely esetében, e líra fokozottabban vallomásos karaktere miatt az általában tételezettnél is kisebb a távolság közöttük. Jól látszik ez a költői életműben számbelileg is jelentős súlyt képviselő szerelmi versek példáján. Azok egyidejűleg nyújtják a költő átfogó lételmélete részeként a szerelemfilozófia poétikus megfogalmazásait és egy szerelmi kapcsolat történetének lírai dokumentálását. A versek egyetlen címzettje az írótárs, Varró Ilona, a majdani feleség, Székely János fiának és leányának anyja, akitől a hatvanas évek közepén elvált, de akivel azután is haláláig együtt maradt. A költő a szeretett kedvesben, „Másik magam”-ban, kezdettől a jobbik élet, a teljes élet, a megtisztulás lehetőségét látja (Könyörgés; Első; Második; Harmadik kolozsvári elégia; Engesztelő), illetve a „győzhetetlen másság, az oldhatatlan emberi magány” leküzdésének, a részből egésszé válás esélyét. Akkor izzik fel némileg ez a szerelmi líra, amikor már a házastársak közötti diszharmónia, a vonzás és taszítás, az egymás életét pokollá tevő érzelmek ellentmondásáról, az önfeladás, a megalkuvás vállalásának hiábavalóságáról tudósít kínos őszinteséggel (Feladat; Köszönet; Válás után; Nem igaz; A régi tűz.).

A hetvenes évekbeli végső elhallgatás előtt jut csúcsra Székely költészete. Paradox módon azokkal a versekkel, amelyek a világidegenség, az emberundor fokozódásáról, az illúziótlanság olykor nihilizmusba fordulásáról árulkodnak. Többségüket a kortárs olvasó nem ismerhette, mivel nyilvánosságra sem kerülhettek. 1968–70-ben a politikától ösztönösen és morális meggondolásokból irtózó költő megírt még néhány olyan verset, amelyekben nemcsak általában számol le a világgal és az emberrel, de kíméletlen ítéletet mond arra a zsarnoki diktatúrára is, amelynek áldozatul esett (Utcák és szobrok; Semmi-soha; A tapsológép; Ígéretekkel, kényszerekkel; A düh szonettjei). Nem direkt és közvetlen politikai állásfoglalások ezek sem, bár a metaforikus, allegorikus kifejezésmódot már elhagyják, és egyértelmű fogalmi nyelvezetet használnak. A konkrét élményeket általánosabb érvényűvé teszik, mint ahogy az önmagába maró, az istenkáromlást kísértő indulatkitöréseket is a klasszicizáló formával fegyelmezik. Erre példa a kettős morált immár látványosan felmondó, Ígéretekkel és kényszerekkel című, Szilágyi Domokosnak ajánlott vers.

Irodalom

Cs. Gyímesi Éva, Székely János lírája és a korszerű gondolatiság, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1978/2.

Elek Tibor, Székely János, Pozsony, 2001. Kalligram.

Pomogáts Béla, Az elhallgatás közelében, Árgus, 1995/4–5.

Szilágyi Júlia, A költő és a vesztesek, = Székely János, Semmi – soha, Bukarest, 1994, Kriterion.