Nagy István: Szemben az árral

Az irodalomtörténet-írás Nagy István önéletrajzi regényei tárgyalásakor két fontos tényezőt hangsúlyoz. Az egyik, hogy beilleszkednek az erdélyi memoároknak abba a sorába, amelyet az 1950-es évek közepe táján írt, ám csak a hetvenes évek elején kiadott két kötet, Tabéry Géza (Két kor küszöbén, 1970) és Szentimrei Jenő (Városok, emberek, 1973) művei nyitnak meg. A megjelenés időpontját tekintve korábbi Lám Béla A körön kívül (1967) című memoárja. Ennek és az utána publikáltaknak közös jellemzőjük, hogy az életrajzi és a hozzá kapcsolható társadalmi-történelmi eseményeket legfeljebb a második világháború befejezéséig tárgyalják. Igaz ez Balogh Edgár, Bartalis János, Bányai László, Demeter János, Kacsó Sándor, Kemény János és Szemlér Ferenc emlékezései esetében is.

A Szemben az árral cselekményideje is 1944 őszén ér véget. Két, az életút további alakulását tekintve meghatározó eseményt rögzít: az írónak „az első valóban demokratikus” napilap, a Világosság megindításában való szerepvállalását; valamint a Román Kommunista Pártba való belépési nyilatkozatának kitöltését. Ez utóbbi gesztus az írói szándék szerint mintegy igazolja és hitelesíti a tetralógia megírásakor kitűzött célt: „Szüleimnek, mindazoknak emlékére és tiszteletére, akik a nép – a munkásosztály – ismeretlen mélységeiből jöttek vagy mindörökre hozzájuk csatlakoztak, s egész életüket arra áldozták, vagy áldozni fogják, hogy a kommunista emberi méltóság csúcsaira küzdhessük fel magunkat”. Az első három kötet közül a Sáncalja (1968) középpontjában az 1904 és 1918 közötti időkről rajzolt munkáskörnyezet áll; a Fellegvár környékének nyomorúságos és veszedelmes világa barlanglakásaival, kunyhósoraival. A gyermekkor öntudatra ébresztő és önérzetet sértő helyzeteit éppolyan sötét színekkel festi a kötet, mint a Külváros című irodalmi szociográfiájában is bemutatott másik helyszínt, a Kerekdomb táját. Az a „negatív líraiság”, amivel az író egyik kritikusa szerint a szülei, főként az édesanyja portréját felvázolja, alakrajzaira általában is jellemző. Az idők során azonban változott az írástechnika: a Sáncalja és a Ki a sánc alól (1969), de a Hogyan tovább? (1971) esetében is emlékei felelevenítéséhez és ellenőrzéséhez dokumentumokat, főleg újságcikkeket használt, miközben több egykori írását, elbeszélését is beépítette. A Szemben az árral viszont kevés külső forrásra támaszkodik, gyakoribb benne a „már azt sem tudnám megmondani” bizonytalankodás és beismerés. Az 1934 és 1944 közé eső tíz esztendő emlékei jóval közelebb esnek a megírás idejéhez, ezért az alkotói pálya alakulását erősen befolyásoló különböző, a kisebbségi magyarság szempontjából is történelmi jelentőségű események, személyes találkozók és hivatalos tanácskozások válnak hangsúlyossá. Ha a korábbi három kötetet Gorkij, Kassák és Hamsun önéletrajzi ihletésű írásaival egyenrangúnak állító Csehi Gyula szerint ezek a „román munkásmozgalom rajzának”, „kortársak és harcostársak” életrajzának tekinthetők, akkor a negyedik kötet a magyar irodalomtörténet-írás segédkönyve lehet. Jórészt tény- és tárgyszerű ugyan, ám kevésbé objektív. Nagy István monográfusa, Sőni Pál is „személyes elfogultságokat” emleget; Láng Gusztáv pedig azt kifogásolja, hogy „sokszor nem véleményt formál az emberekről, hanem véleményén keresztül látja őket”, „sokszor észlelhető, hogy a politikus ítélkezik az író fölött”.

Az író a közéleti harcot a művészetek, az irodalom területén is egyre elszántabban folytatja, különösen az Özönvíz előtt színpadi bemutatójának visszhangos sikerét követően. Az Erdélyi Helikon 1936-os drámapályázatán elismerésben részesült darabja bemutatási jogának megvásárlásával Gaál Gábor szerint el akarták terelni a figyelmet a díjnyertes alkotás, Tamási Áron Tündöklő Jeromosának sikertelenségéről: „nem érdekük, hogy kiderüljön, mennyire melléfogtak a Tamási-darabbal. Ez is osztályharc, Nagy István” – tanítgatta legfőbb támasza, a Korunk főszerkesztője. Az 1937 meghatározó esztendő Nagy István közéleti szereplése, ismertsége terén is: nyáron beválasztják a Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottságába, ősszel pedig a háromnapos tanácskozáson az elnökség tagja. Noha a találkozó végén elfogadott Vásárhelyi Hitvallás alaptétele az volt, hogy „népi felemelkedésünk záloga a földműves- és munkástársadalom” és a történelmi egymásrautaltságban élők számára „a szabad testvéri együttélés lehetőségeinek” megteremtése, az önéletrajzi regény szerzője mégis úgy érzi, „nagyon is keresztényszocialista íze” volt az egésznek. Amikor pedig a találkozó állandó bizottságának feloszlását követően, 1939 októberében Tamási harminchárom írótársával együtt közzé tette az erdélyi magyarság „cselekvő egység vágyát és áldását” hirdető Nemzedéki vallomást, akkor a szavakból „a magyar irredentizmussal és nacionalizmusokkal való összecsengéseket” hallotta ki. Az a csalódottság erősödött fel benne, ami az irodalomtörténetben alig számon tartott, Wass Albert szervezte „új szabad írói munkaközösség” az évi júliusi cegei tanácskozásán elfogta: úgy vélte, antifasiszta összefogásról tárgyalhatnak az eseményen.

A második bécsi döntést is ennek megfelelően, osztályharcos nézőpontból szemlélte az író. Csodálkozott, „miért látszik titkolt öröm a hazatartó vagy áttelepülő magyarok arcán”. Ők eszmetársaikkal fel voltak készülve – írja –, hogy „ez a galád döntés végzetes következményeket idéz mindkét érdekelt ország fejére, főleg Erdély vegyes nemzetiségű lakosságára. […] Antonescu fasiszta diktatúrája semmivel sem lesz édesebb a Horthyék fasizmusánál” – ítélkezik, hogy aztán mind az első, mind a második szárszói találkozón ezzel a véleményével jelenjen meg. Akárcsak az írók 1942-es lillafüredi tanácskozásán, amelyet szerinte „a vad szovjetellenes nemzetnevelés dolgában” hívtak össze. Magától értetődő, hogy 1944 végén várta a szovjet csapatokat. Annyi börtönben, rabságban töltött év után várta a felszabadulását.