Szentkuthy Miklós: Szent Orpheus Breviáriuma

Szentkuthy Miklós a magyar regényirodalom jelentős megújítóinak egyike, művei ma már számos nyelven olvashatók; elképzelhető, hogy ha regényei megírásuk után azonnal eljutnak a külföldi olvasókhoz, mára teljesen más arculata lenne az európai és a világirodalomnak. Két főműve a Prae (1934) és a Szent Orpheus Breviáriuma, amelyet 1939-től haláláig megszakításokkal írt. Ez utóbbi öt kötetbe foglalt tíz részének több könyvet kitöltő mellékszálai is vannak. A mellékszálak zömmel csupán annyiban lógnak ki a Szent Orpheus Breviáriuma sorozatból, hogy nem tartalmazzák azok Vita/Lectio, azaz Szentéletrajz/Szentolvasmány felosztását. Az első négy füzethez utólag írta meg Szentkuthy a bevezető szentéletrajzokat, amelyek az 1973-as kiadás integráns részei. A Szent Orpheus Breviáriuma rendkívül olvasmányos, nyelvében sziporkázó, elképesztő ismeretanyagot mozgató mű, amely történelmi álarcok és kulisszák mögül a megírás idejével párbeszédet folytatva alakul vallomásos, szinte már gyónáshoz hasonló prózává. Szentkuthy meghatározó idegenségérzetéből fakadó elvágyódás-szindrómája a dinamikus utazás és a statikus szigetlét ellentétének ötvöződésében teljesedett ki; lombosodott inspiratív feszültségek és szenvedélyek kereszténységgel átitatott, burjánzó epikájává. Nem véletlenül talált rá éppen Orpheusban az egész életét kísértő alteregójára, hiszen a görög mitológia hősében sem csupán az emberekre, de a természet teremtményeire és a természetfeletti lényekre egyaránt hatással lévő művészet jelképe öltött antropomorf alakot. Orpheus az aranygyapjú megszerzésére induló – s hányatott sorsuk révén számos szigetre vetődő – argonauták csoportjának tagjaként, a pokol mélyét megjáró szerelmesként is szimbolikus alakká válik. A Szent Orpheus Breviáriuma irodalmi terve 1937-ben született; a szerző ekkor már tudta, hogy a breviárium-jellegű mű megírásának egyfelől az El Greco festészetében tapasztalható sűrítő kompozíció, másfelől Claudio Monteverdi Orfeo című operájának élménye ad majd keretet. Az opera nyomán írta Szentkuthy, hogy, „az alvilágban bolyongó Orpheus a világ sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe”, és ekként is jelenítette meg hatalmas regényfolyamában.

A Szent Orpheus Breviáriuma első füzetét (Széljegyzetek Casanovához) hamarosan kiadták, majd a sorozat további négy kötete (Fekete reneszánsz; Eszkoriál; Europa Minor; Cynthia) jelent meg gyors egymásutánban, 1939 és 1941 között. A fasizmus és a háború hatására írta meg Szentkuthy a nácizmus kínai álarcba öltöztetett véres paródiáját, förtelmes drámáját a Szent Orpheus BreviáriumaEszkoriál (1940) című részében, benne az államrendet védő Konfucius és az anarchikus misztika képviselője, Lao-ce nagy vitájával. Szentkuthy Ázsia-vonzalma tükröződik továbbá az 1941-ben megjelent Europa Minor fejezetben. A címadás azt igyekszik kifejezni, hogy a római kor óta tartó meggyőződés szerint Európa a világ teteje, Ázsia meg valami alantas hely. Szentkuthy Ázsia-mániáját, kínai és perzsa vonzalmát egyaránt olvasmány- és könyvélményei táplálták, így az Eszkoriál és az Europa Minor fejezet is könyvek tapasztalatából született. Habár az előbbi a Fekete Reneszánszhoz (1939) hasonlóan az utazásokból is táplálkozik, míg az 1942-ben kiadott Vallomás és bábjáték gyökere Károlyi Imre gróf radványi kastélyának parkerdejéig nyúlik. A posztumusz megjelent, 1949-ben írt Bezárult Európa (2000) regény szinte minden tekintetben a ~ fejezetének tekinthető. A világtól és az élettől búcsúzó Tarquinius Superbus száműzött római király maga elé idézi bölcs és kéjenc életét; a történetben egyszerre jelenik meg az ókori Róma és a harmincas évek Budapestje, a szerzőnek a Dél-Itáliában tett 1928-as szentévi zarándoklatának kamasz-emlékei és mitologizáló fantáziájának burjánzó történetindája, az őstermészet biológiai művész-hajlama, illetve a teremtett művészet önpusztító jellege. Tarquinius, az élet által az életből száműzött, bölcs számvetését lírai érzékenységgel átélőrómai király természetesen maga Szentkuthy; egy újabb álarc a galériából.

A Szent Orpheus Breviáriuma minden kötete elméleti vázra épül, amely induktív erejű távolságot tart a konstrukciót kitöltő szöveggel (részletekkel), előre jelezve a végül lekerekedő abszolútumot. Így indul ki a szerző induktív módszerrel egy Brunelleschi-domborműből, a Jelenések Könyvéből, a japán Genji-regényből, a Palazzo Grimaniból, Casanova emlékirataiból stb. Különösen szemléletes példáját találjuk a kompozíciós váznak a II. Szilveszter második életében: egy, a pápa testének balzsamozását végző arab a testrészekhez kapcsolva beszéli el a történetet. A Szent Orpheus Breviáriuma III. köteteként napvilágot látott Kanonizált kétségbeesésben (1974) az akkoriban depresszióval küzdő szerző végtelen kiábrándultságáról értesülünk: „a bibliai Életfából csak Halálfa lett, a Tudás fájából csak gyilkos agyvakulás” – írta. Az irracionalizmus és a pozitivizmus, Thanatosz és Erósz, a halálösztön (dekadencia) és az élet szerelme, a karitász-igény folyamatosan viaskodott benne. Az élet irracionalitásának felismerése táplálta a gondolkodás irracionalizmusának képzetét ebben a kötetben is. Hasonlóan egybefüggő szöveg a IV. kötetet kitöltő Véres szamár (1984), az előzővel szemben poklot idéző horror és mennyeket trónfosztó burleszk. De nevezhetjük akár teológiai kriminek is, miként a Szent Orpheus Breviáriuma egészében a történelem bohóc-revüje. A sorozatot záró Euridiké nyomában (1993) töredékben maradt szöveg, visszatér a kétségbeeséshez, nem is szól másról, mint a boldogság megvalósíthatatlanságáról a halál tudatának árnyékában. Ha már a teremtés kétes értelmű, adjunk legalább értelmet az ember egyéni létének, ami pedig aligha lehet egyéb, mint Euridiké meglelése: az alkotás adhat értelmet a létnek. Ez a kötet volt hivatott arra, hogy feltegye a zárókövet a Szent Orpheus Breviáriuma monumentális szövegépítményére. A Szent Orpheus Breviáriuma jellemzője, hogy mind a tíz fejezete különálló műként olvasható, a zárókötet pedig mindezek esszenciája.

Szentkuthy műveinek bírálói már a huszadik század első felében két rokonát találták a világirodalomban, James Joyce-ot és Marcel Proustot, emellett a francia új regényt, valamint a szürrealizmus intellektuális vonulatát hozták vele kapcsolatba, ezeket az összehasonlításokat egyébként a szerző hevesen visszautasította. Szentkuthy alkatánál, intellektusánál, stílusánál, nyelvhasználatánál fogva kilógott a világból, egyszeri és megismételhetetlen volt. Ha létezett világirodalmi rokona, akkor az a francia reneszánsz humanista, François Rabelais lehetett, próteuszi, alaköltő hajlama pedig a portugál Fernando Pessoa mellé állítja.

Teljes kiadás a Magvető Kiadó gondozásában:  1973, I–II. 699+731; 1974, III. 457; 1984, IV. 567; 1993, V. 152 (összesen 2606 oldal)