Utassy József: Szép napkeltő holnap

A Szép napkeltő holnap Utassy József egyik legösszetettebb verseskötete. A költőre jellemző komor alaphangulatot itt-ott a remény és bizakodás derűsebb színei szövik át; ugyanakkor továbbra is a mulandóság fájdalma az alapszövet. Nem a kétségbeesés, sokkal inkább az öregedés, az idő múlásának kérdése foglalkoztatja. Ez nem a lelket mardosó fájdalom hangjait hívja elő, inkább a bölcs belátásét, valamint a gyerekkor iránti nosztalgiáét. A változatosabb hangnem hozhatta magával a korábbiaknál több, hat ciklusra való tagolódást. Az első, Fáj az idő c. ciklus címadó versének zárlata adja meg az alaptémát: „Jaj, hát hányszoros bűnös az, / ki gyalázván a Földet: / asszony helyett fegyvert ölel, / s megöl, egykedvűen öl meg?!” A ciklus legszebb, maradandó darabja a Léka Gézának ajánlott Ezért volt hát. Három négysoros strófa, felező nyolcasokkal (itt-ott 3//5-ös osztással), és az Utassynál oly ritka párrímekkel. A refrén – „Szabad vagyok, nagyon félek” – paradoxona a vers magja. A harmadik strófa felsoroló, bővítő szerkezete, megelevenítő, rendhagyó helyzetű igei metaforája – „Ajakamról inal, oson, / világgá ijed a mosoly” – készíti elő a vers utolsó két sorát, amely már végletekig lecsupaszított közlés, a refrénsor is két külön mondatba tagolódik: „Magamra maradok végleg. / Szabad vagyok. Nagyon félek.”

A második ciklus címe – Meghalni gyönyörű – a Kilencek első halottját, Rózsa Endrét búcsúztató vers címéből van; afféle baráti vigasz tehát, amely átsugárzik a megnyilatkozóra magára is. Hisz már az első vers haikuja is e rezignációval szól: „Megöregedtem. / Nekem immár Isten is / előre köszön” (Immár). A költő „az öregség szakállszárítójára” csücsül (Megfáradt fák alatt), „összerezzen szívem / mimózabokra” (Bezörget a bánat), vallja. Azt panaszolja, sokadszor használva kedvenc igésítő leleményét: „sorsom naplementéll” (Most kezd az ég). Az egyik legszebb rövid vers Utassytól, a Weöres Sándor-i egysorosok telitalálatát idéző Rögeszme azt állítja: „rög esz meg”. Vagy a szintén kiemelkedő Cseppre csepp c. haikuban fejezi ki nyomott lelkiállapotát, az első két sor anapesztikus lüktetését az utolsóban tiszta spondeusira váltva: „Befelé zokogsz. / Dideregtet a bánat. / Könnycseppkőbarlang.” A Napszentületkor úgy jut el a zárlat szinte diadalmas felkiáltásáig („Határtalan az élet, hatalmas”), hogy előtte, animizáló metaforában szívét téve meg a vers „hősének” („Sétáltatom a szívemet”), a rettenet, az iszony fokozatait dobogtatja ki vele. A rövid és hosszú sorok szeszélyes váltakozása a szívritmuszavar ritmusgörbéje: „Lapulnék falak mellé, / nem merek, / mert bevágná, / be a kirakatablakot: / úgy ver szegényke, úgy ráng, úgy dobog.” Az élet szépségeire szomjasan figyeli meg és írja le a természet apró pillanatait. Mint az Ősz a pusztán klasszikus haikujában: „Száll az ökörnyál – / az ősz gondolatjele / ődöng a pusztán”, a természeti képet a költői alkotás jelentésmezejébe vonva. Hogy aztán a ciklust egy valóságos rémlátomással, a saját halálát vizionáló, annak történetét elmesélő verssel (Majd összeomlok) zárja. Szikáran tárgyias képsorok, érzelemmentes (bár a legmélyén ironikus) versbeszéd mindvégig – annál megrendítőbb a befejezés: „Mellém feketül egy furgon: / rám csukják a tepsit.”

Az Isten piros perce ciklus kilenc darabja hangulati kettősségét a címadó vers fejezi ki plasztikusan. Az elmúlást is megfricskázó hetykeség az első Utassy-kötet, a Tüzem, lobogóm! költői magatartását idézi: „most térdemre ültethetném / Istent, ha akarnám.” A ciklus három szerepverse közül a Noé a legsikerültebb. A mítoszi történet felidézésén túl, a Csillagok árvája (1977) c. kötet Pohárköszöntő, Amerre a nap lejár, Akár a szarvasok, Bartók Béla és Kodály Zoltán négykezese c. verseiből oly ismerős gnómaszerű zárlatba fut ki: „Káin megöli mindenkor Ábelt, / nem lesz különb, nem, az én fajtám sem! / Szeress így minket! És ments meg! Ámen.” Utassy magánmitológiájának egyik központi elemét, a Napot megéneklő kötetcímadó versben párrímes felező tizenketteseket bontott fel a költő szeszélyes sortördeléssel. Komor tónusú önarckép rajzolódik ki belőle: „Én az elmúlásnak / vagyok fia, / herceg: // bánattal oltom be / büszke rózsakerted.”

A Nézlek múlhatatlanul a szerelmes versek ciklusa. Kiemelkedő darabja a feleségéhez írott Erzsikém! A háromsoros strófák háromütemű tizenegyesekből épülnek fel, jambikus lüktetéssel, bokorrímmel. Ez az egyöntetűség zsoltáros hangzást ad ki. Telitalálat a versindítás a maga egyszerre férfias és gyermeki túlzásával: „Neked kaszálnom kellene a rózsát, / mert te vagy itt a tisztesség, a jóság”. A második strófa a népmesék motívumkincsét idézi meg („Álmomban olykor hetvenhét harang szól”). A negyedik strófa a maga négy mondatával széttagoltabb, egyre lassuló, a mondatszerkezettel is a jelentést erősítve: „Ha meghalunk, büszkén halunk meg. Halkan, / ahogy elhal a gordonkán a dallam. / Elmúlásunk ünnep lesz. Halhatatlan.” Mintha a Hol ifjúságod tűnt el (1992) c. kötetet folytatná a Kakukkfű illata, a kötet ötödik ciklusa. Gyerekkori élmények, emlékek tünedeznek elő, élesednek ki. A korai Utassy-versek mitizált anyaképe mellett itt egyre több a fájdalmasan naturális anyaképet rajzoló vers. A Színed előtt c. versben „anyám egészségemre hörpint, / s leissza magát a sárga földig”. A záró ciklus Utánfutójában nem hulladék van, nem az asztalról lehullott forgácsok összesöpört halma, hanem egy komor, koncentrált költészet könnyedebb, de olykor külön figyelemre méltó darabjai. Egyik alaptónusa a humor; vaskosabb változata: „Azt a csehót, hová sörözni járok, / Ördögfingnak neveztem el.”; ironikusabban: „Hebeg, habog, Istenke is csak tátog / egy-egy versünk úrfelmutatásán” (Csehó). A könnyed játékosság bohókás rímekben nyilvánul meg: „s mivel meggyötört bitor lázam, / nem volt kedvem, hogy vitorlázzam.” A Szép napkeltő holnap Utassy József egyik legharmonikusabb, legszebb kötete, ahol a kaleidoszkopikus szerkesztés, a tematikai és poétikai sokszínűség egységgé, kötet-egésszé tud válni.