súgó szűrés
keresés

Beney Zsuzsa: Szó és csend között

Szerző
Beney Zsuzsa
Kiadás éve
1993
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Liget Műhely Alapítvány
Oldalszám
202
A szócikk szerzője
Bedecs László

Gazdag költői életműve mellett Beney Zsuzsa két regényt és számtalan esszét írt – főként József Attila, Pilinszky János és Radnóti Miklós lírájáról. Azok az esszék az irodalomtörténeti tanulmányok határán voltak, a Szó és csend között esszéi viszont inkább a próza és a költészet határvidékén születtek, versbe illő témákhoz kapcsolódnak, és emelkedett, dallamos, kifejezetten a szépség igényét hordozó nyelven szólalnak meg.

A kötet hét, egyenként 25-30 oldalas esszéjének a közöttiség, az imént már emlegetett határhelyzet a közös hívószava. A szerzőt szenvedélyesen érdeklik az „a már nem itt, de még nem ott” állapotok, az átmenet megragadhatatlan pillanata, az eldöntetlenség, az a mindig bizonytalan, elmosódó határ, ami két különállót végső soron összeköt. Ilyen a hajnal és az alkony az éjszaka és a nappal között, a március a tél és a tavasz között, ilyen a haldoklás élet és halál között. De van valahol egy pillanat, amikor a szimpátiából barátság vagy szerelem lesz, egy sáv, ahol a tengerből szárazföld, a prózából vers, a csendből zaj, majd a zajból újra csend. A könyvben olvasható esszék egy-egy ilyen határterületet keresnek fel, hogy általuk Beney kivételes érzékenységgel, őszintén, a tabuktól sem megriadva beszéljen a maga végletekig kimunkált, önmagában is az olvasás élményét garantáló mondataival ezekről a vékony sávokról, rövidke pillanatokról, melyeknek sem a helyét, sem az idejét nem tudjuk soha pontosan definiálni, de amelyek mégis a lét esszenciáját hordozzák.

Ha egyetlen írást kellene kiemelnem, akkor az a Haldoklás és halál között című volna. Már csak azért is, mert itt valamivel kijjebb van az a bizonyos határ, Beney itt nem a haldokolást vizsgálja, hanem azt az időszakot, amikor már a haldoklás is szinte véget ér, amikor már valóban kézzelfogható bizonyossággal mutatkozik meg a halál. Egy kórházban vagyunk, a beszélő a húga ágya szélén ül. A rákkal vívott küzdelem elbukott, a hirtelen felszakadó emlékekben még erős, rugalmas, vonzó női test meg-megremeg, de mozdulni már nem tud, szép lassan beleolvad az ágy és a paplan közti présbe. Megrázó időszak ez: a túlélő enyhíteni próbál a beteg szenvedésén, de közben ő is szenved: a hetek vagy hónapok óta tartó haláltusa miatt kifacsart, fáradt, sőt egyenesen türelmetlen, haragos, a tehetetlenség miatt frusztrált, saját, növekvő halálfélelme miatt kétségbeesett.

Ezt a kímélettelen helyzetet mutatja meg ez az esszé. A leírás közben húsba vágó mondatok születnek a testvéri szeretetről. A kislány korukban szinte ikrekként élő nővérek később eltávolodtak egymástól, és végül csak itt, a kórházi szobában kerültek újra abba a meghitt közelségbe, ami egykor életük teljessége volt, és amiről felnőttként azt hitték, nem hiányzik nekik: „testvéri közösségünk olyan mélységből fakad, melyen át sohasem hatolt napsugár, s mely mégis, rögeiben ősrégi napsugárzások nyomait őrzi”. Döbbenetes mondatokat olvashatunk a haldoklás stációiról is, a már csak a kábítószerekkel elviselhető fájdalomról és a beálló kommunikáció-képtelenségről. A szó és a csend közötti tartomány itt új értelmet nyer: már csak egy érintés, egy kézszorítás, a kicsorduló nyál letörlése jelenti a kommunikációt, a gyengédséget, a szeretetet, a figyelmet. Itt már nincs helye a szavaknak és nem lehetne miről beszélni. Már nem a csend van a szavak között, hanem egy-egy felesleges, mert úgyis üres szó töri meg a kényszerű hallgatást. A csendet, amely a keserű búcsúzást, az érthetetlen, kiismerhetetlen, kegyetlen betegséget kíséri. Próbálja a szöveg megérteni az okokat, de sok-sok próbálkozás után végül feladja: „hogyan is foghatnánk fel, amit a halál sötét kapuja mögé rejtettek, ha azt sem tudjuk felfogni, amit látunk?”.

A szerző által később verseknek tekintett esszék olvasása közben arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Beney Zsuzsa évtizedeken át orvosként dolgozott, tüdőgyógyász volt, aki, ha haldoklókkal nem is, de beteg, összeroskadt, a fájdalomtól megkínzott emberekkel nap mint nap találkozott. Az a fajta tudás vagy inkább bölcsesség, amit a munkája során az emberi test kiszolgáltatottságáról és esendőségéről, és ezen keresztül a lélek törékenységéről megszerzett, beépült a verseibe és természetesen ezekbe az esszékbe is. Olyannyira, hogy alighanem ezt a bölcsességet szerette volna ezen a visszafogott, halk, méltóságteljes, de erősen metaforikus, titkokkal átszűrt nyelven elmondani, átadni. Az újabb és újabb tragédiák mögött nála ugyanis mindig ott az életszeretet, a természeti szép iránti rajongás, a rácsodálkozás képessége, az isteni keresése. És ott az emberi test mint minden jó forrása (a szerelemben, az anyaságban) és minden szenvedés oka (a szerelemben, a betegségben, a halálban).

Irodalom

Bódis Kriszta, A „beteljesedett jelenlét” közelében, Magyar Napló, 1994/9.

Szénási Zoltán, Az (ön)megértés zarándokútjai, Vigilia 2011/7.

Tamás Ferenc, A mondhatatlan és a mondható, Műhely, 1995/4.