Duba Gyula: Téli áradás

Az életmű fogadtatástörténetében szinte közhelyként tér vissza, hogy a szlovákiai magyar szerző jószerével csak magáról ír. Jellemző, hogy ahol e felfogás egyoldalúságát panaszolja a szerző (Emlék és regény), ott meg is erősíti az így vélekedőket, mondván, számára a múltról írni sosem csak mesélést, elbeszélést jelentett, hanem „vallomásos tanúságtételt, személyes állásfoglalást” is. Csakugyan „mindig a magam dolgait mondom” – vallja be, s állítását érvényesnek tartja a két trilógiára is, amelynek a záró darabja a Téli áradás; az Aszály (1989), illetve az Álmodtak tengert I–II. (1993–1995) után. (Az író szerint ez a regényfolyam „szorosan összefügg” az Ívnak a csukák [1977], az Örvénylő idő [1982] és a Halódó parasztvilág [2001] alkotta első trilógiával.) A trilógiák szoros kapcsolódásait illetően kétségek támadhatnak: hiányzik az a szerkezeti elv, amely összekötné az egyes részeket, a cselekményszövésben sem lehet közös elemekre, eljárásmódokra lelni. Változóak a műfaji mintázatok, a fejlődési regénytől a karrier- vagy családtörténetig. A hősök neve is eltérő: előbb a paraszttársadalmat képviselő Nagybenéék élettörténete áll a középpontban, utóbb a munkáslevelezőből újságíróvá lett Gálé, az életrajzi szerző alteregójáé. Gál körül – elváltoztatott nevekkel – a szlovákiai magyar irodalom megannyi alakja tűnik fel, munkát adva az értelmezőknek az azonosításra. Hogy például Pádi Libor Bábi Tibor, Ács Jani Mács József, Oroszi Vilmos Ozsvald Árpád, Rőzse Áron Tőzsér Árpád volna. A Dubát fedő Gál viszont a Téli áradásban a Gondterhelt néven jelenik meg; az elbeszélő a legtöbbször az ő nézőpontjából láttatja s magyarázza az 1989 őszétől 1990 nyaráig tartó háromnegyed év eseményeit.

Az elbeszélő Gondterhelt előéletéről jóformán semmit sem tart fontosnak tudatni, nincs szó arról, hogy egy újság főszerkesztője volt, és hogy író. A nevében eleve humoros hatást keltő intézmény, a Kisebbségi Tudatformáló Intézet igazgatója. „Furcsa szerzet”, aki „megmaradását, gyakran a puszta létét győzelemnek hiszi és eredményként könyveli el”. A kisebbségi tudatformálás elhivatottsága pedig, úgy tartja, „hivatali téblábolás”. Mintegy a létezése természetéhez tartozó önbecsapás ellenére ragaszkodna pozíciójához, mielőtt s miután leváltják, és Barabást választják helyette. Kettejük rivalizálása már a trilógia előző részében feltűnt, végül azonban kénytelenek közösen vállalni a vesztesek sorsát: alig egy év után az intézetet privatizálók Barabást felmentik tisztségéből. Történetük előadása helyenként sziporkázóan humoros, a komikum színeit csillogtató. Mindenekelőtt pedig ironikusan szellemes más alakok szerepeltetésében és a helyzetek megjelenítésében is. A néha gúnyba, szarkazmusba forduló irónia alapja az a fölény, ahogy az elbeszélő magát a bársonyos forradalmat szemléli, a forgatagban sűrűn eltűnő hősével együtt. A rendszerváltás szerintük azt hozza magával, hogy „a látszólagos ésszerűség után az elszabadult ésszerűtlenség kora következik”.

A történelem is az észszerűtlenséggel ismétli önmagát. Az elbeszélő figyelmeztet: „történetünk szempontjából az események bizonyos egyidejűsége, ugyanazon pillanatban való átélése fontosabb a tényeknél. A jelenségek elgondolásának olyan egyidejűsége, amilyen az ember emlékezetében megvalósulhat. A világot egyidejűségében érzékeljük!” Egy „szemléltető példával” áll elő: fölösleges eldönteni, az 1526. vagy az 1809. évi vízár volt-e pusztítóbb, az viszont bizonyos, hogy – innen a regénycím – a „téli áradás” napokig dúl. „A korok csak külsőségeikben ellentmondásosak. A lényegük azonos” – jelenti ki az elbeszélő. Ezzel a „száz év magány mélységeire” utalhat, hiszen a szakirodalom Márquez regényének elemzésekor használja az „abszolút egyidejűség” fogalmát. A Téli áradás szerkezete azonban A Mester és Margaritáéra emlékeztet inkább, ennek párhuzamosan futó eseményszálaira. Az óvárosi Fő tér happeningje felidézheti a Bulgakov-regény száz királyok bálját. A letűnt életforma karikatúraszerű bemutatása, a mozgalmi dalok éneklése, a halandzsanyelven beszélő kövér hivatalnokok a (Bahtyin megfogalmazta) karneváli szemlélet közvetítői. Nem hiányoznak a középkori nevetéskultúra egyéb jegyei, például a testiség, a nemiség obszcén szimbólumai sem. Bulgakovnál Moszkva és Jeruzsálem, a szovjet állam és a római birodalom az önkényuralom helyei, az alakok és a helyzetek hasonlóak. Duba a jelenségek és esetek még szorosabb rokonságát feltételezi azzal, hogy ugyanazon városban játszatja a történteket. A hely nem, csak a neve változik: Posonium, Pressburg, Bratislava.

A folytonosságot feltételezi az idő párhuzamba állítása, az a szervező elv, amely a bársonyos forradalom eseményszálaiba több korszak mintáit szövi bele. Egyrészt Luxemburgi Zsigmond korát, amikor is a kelyhesek és a táboriták „tökéletes etnikai tisztogatást folytatnak” a városban. A másik megelevenedett kor a 17. századé, Nicolaus Drabicius cseh-morva testvéréé, akinek „átkozott huszita hitéről” s tevékenységéről egy besúgói jelentés ad számot. Neki van egy jelenbeli hasonmása, Drábik Miklós, az ő „beteg képzelete” ontja a jóslatokat. A cselekményhez jóval több szállal kötődik a kisebbség sorsán, jövőjén töprengő Mittelhauser báró, aki szerint „az igazságot érző tudatunk talajtalannak, árvának, lét nélkülinek érzi magát” – emlékeztetve Tőzsér Árpád vershősére, Mittel Árminra. Az ő ellenpárja: Hauser Gáspár, alias Caspar Hauser, róla hangzik el: „élete: tudat nélküli lét”. S mintha tudat nélküliek ülnének a parlamentben is: az ülésezés, a képviselők vitája komédiába fullad, színjátékként tűnik föl. Ezt a karneváli forgatagot ellensúlyozza a narrátor emlegette csömör, a közembereket jellemző kiábrándultság és közöny, az alakok hangoltságában mutatkozó ambivalencia. A Téli áradás bársonyos forradalma mintha A nagyidai cigányok purparléiban is mintájára lelhetne. Csalódottságának a szerző itt is gúnykacajban ad hangot itt is – a koncepció és a megformálás tekintetében az életmű talán legegységesebb darabját teremtve meg.