Tamkó Sirató Károly: Tengerecki hazaszáll

Noha Tamkó Sirató Károly pályakezdése az 1920–1930-as évekre esik, s avantgardizmusa – dimenzionizmusának meghirdetése – nemzetközi viszonylatban is figyelmet keltett, ezt követően különböző személyes és történelmi-társadalmi okok miatt mégis évtizedekre háttérbe kényszerült. Csupán az 1960-as évek vége felé került újból az érdeklődés középpontjába, amiben főleg újszerű – és számára a népszerűséget is meghozó – gyermekverskötetei játszottak nagy szerepet. Ezek sorát  az 1970-ben szinte egy csapásra ikonikussá vált Tengerecki Pál kezdte, melyet a gyermekvers-költészetének további jelentős darabjaival kiegészült Tengerecki hazaszáll követett 1975-ben. Világvándor Tengereckije így rövid idő alatt a 20. század második fele magyar gyermeklírájának közkedvelt figurái: Weöres Sándor Bóbitája, Kormos István Vackorja, Nemes Nagy Ágnes Bors nénije és társaik közt találta magát, őt pedig Weöres mellett a „modern magyar gyermekvers egyik megteremtőjeként” (Bori Imre) üdvözölte a kritika. S hasonlóan az említettekhez, ő is szembement a gyermekirodalmat a pedagógia, a didaxis szolgálólányának tekintő addigi közfelfogással, s kijelentette: „semmi olyan jegyet nem találok, amely a gyerekírót az írótól elválasztja”, hozzátéve: „Én a gyerekirodalmat csak világirodalmi színvonalon tudom elképzelni.” S kétségek nélkül mondható: gyermekeknek írt versei egyértelműen e programja megvalósulásaként értékelhetők. Ráadásul, vélhetnénk, korábbi avantgárdista pályaszakaszait tekintve, minden előzmény nélkül fordult a gyermekvershez, sőt bevallása szerint is az elsőt egy reklámverse alapján „fabrikálta”, melyek írásával egy időben eltartotta magát. Csupa nyelvi és képi akrobatika, csupa logikai ugrabugra, csupa „szárnyalás [...], lubickolás, cigánykerekezés, lebegés” (Cs. Nagy István) gyermekversei azonban az avantgardizmusnak is egyik lényegi gesztusára építenek, azaz a nyelvet bontják elemeire, azt hozzák játékba, így esetében – Sipos Lajos javaslatára – talán célszerűbb is, pontosabb is „játékos verseiről” beszélnünk. Ugyanis, állítja, a költő e versei „avantgárd szintézisteremtő gondolkodásának a termékei”, hiszen „a nyelv újfajta felhasználására, érvényesítésére, a nyelvhez való viszony újrafogalmazására tesz kísérletet”, s „a hangoztatott változat és a leírt forma ütköztetését” próbálja ki bennünk, azaz „tulajdonképpen hangverset hoz létre számos esetben »gyerekvers« ürügyén”. Mi több, Bori Imre úgy látja, Tamkó Sirató már az 1930–1940-es évek fordulóján írt verseiben is a gyermekdalváltozatok felé terjeszti ki „költészete határait”, s erre költőnk Szil szál című, ekkor készült Tengerecki-versét hozta fel példának.

A Tamkó Sirató-féle „gyermekvers” egyik legfőbb jellegzetessége a nyelvben, nyelvi ötletben rejlő lehetőségek végletes kihasználása, bevonva e játékba a vers olvasóját (hallgatóját, előadóját), aki már-már alkotótársaként követi a költőt nyelvbéli kalandjaiban, szinte magáénak tudva egy-egy nyelvi leleményét, tréfáját. Miközben az efféle nyelvi struktúrákra, meg- és szétbonthatóságukra épülő opusok verbális jelentése teljesen elhanyagolhatóvá válik, maga a struktúra és annak variabilitása veszi át bennük a jelentésképzés szerepét. A Tamkó Sirató-gyermekversek ugyanis többnyire a mondókákhoz, varázsszövegekhez, bájolókhoz, bűvölőkhöz, kiolvasókhoz, rigmusokhoz, ütemes szó- és falunévsorolókhoz s a halandzsához nyúlnak vissza, akár a hangversekhez s „véletlenversekhez” is közelítve azokat (kimondottan, alcíme szerint is „hangvers” a kötetben a Két ló a betonon), olvasójuk egy költői rituálé részesévé válik, amelynek fontos részét képezi a – remekbeszabott és váratlan rímek által is generált – móka és a nyelvi humor. (A Tengerecki hazaszállban különösen számos az olyan opus, melyben egy-egy helységnév valamely szóval való véletlen összecsengése szüli s lendíti tovább ötlet- s véletlenszerűen a verset [Karancson; Papírgyár; Egyszer voltam stb.]). Ezekben a hosszabb-rövidebb szövegekben – melyekhez alkalmasint maga a földrajzi ország (az Országjárás-ciklusban) vagy helység (A Pasaréten stb.), máskor a földgolyó (a Tengerecki-versekben), olykor pedig azon is túl, az egész világegyetem (a Csillagjáró Fehér Ráróban), a népmesék mikro- és makrokozmosza ad teret s terepet (Fanyűvő, Vasgyúró és Hegyhengergető itt messzivágyó, tűzhegyjáró és felhőszálló hármasaként jelenik meg) – a szó szoros értelmében a vers írja a költőt (s az olvasót, illetve a befogadót) is. Szövegeinek sodrása, lendülete pedig még az esetenkénti (és legtöbbször egyébként szándékolt)  lapos, triviális megoldásokon is észrevétlenül túljuttatja olvasójukat, aki tudja, nem azokat kell néznie, hanem vitetnie érdemes magát e sodrással, alávetnie magát a vers diktálta lendületnek. Mint például a futurista szövegekben, de Tamkó Sirató láthatóan sokat tanult a dadától is. Érdekes módon azonban nincs verse a kötetben, mely ne tágítaná mégis valamely módon olvasója ismereteit, ne válna élményvilága és tudati tartományai részévé. Mégsem teljesen véletlenszerűen születnek tehát Tamkó Sirató „gyermek”versei, hanem nagyon is konkrét költői terv alakítja őket. Sőt maga is két részre osztja ezeket: azokra, „amelyek az egészen kicsinyeknek szólnak, amelyeken a gyerek beszélni tanul, megismeri anyanyelvét”, s a nagyobbaknak írtakra, melyeken ők „gondolkodni tanulhatnak”. Azaz, sugallja másutt, „véletlenverseit” sem csak a véletlen alakítja, hiszen a gond(olat)talan mű mit sem ér, ha hiányzik belőle a műgond. Mert meg lehet verselni akár a vasúti menetrendet is (az Országjáráshoz állítólag ezt használta), műgond nélkül azonban ebből természetesen nem lesz remekmű. Márpedig költőnk játékos verseinek zömét éppen ez sorolta és sorolja a magyar gyermekvers-költészet múlhatatlan értékei közé.