súgó szűrés
keresés

Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz

Szerző
Nagy Gáspár
Kiadás éve
1998
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
141
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

A rendszerváltozás időszakát követően a Tudom, nagy nyári délután lesz –a Mosolyelágazás (1993) és a Fölös ébrenlétem (1994) után – Nagy Gáspár harmadik kötete. Ezek arról tanúskodnak, hogy az irodalom szerepváltozása, közéleti jelentőségének háttérbe szorulása nem bizonytalanította el a költőt. Művészetének továbbra is jellemzője a „folyamatos cselekvő történelmi jelenlét” (Görömbei András), amely ebben az évtizedben mind gyakrabban nyer létfilozófiai igényű távlatot. Míg a Mosolyelágazás részben lírai úti napló (Nagy Gáspár 1988-as amerikai utazásának lenyomata), a Fölös ébrenlétem pedig teljes egészében egyetlen év (1993) verses naplója, addig a Tudom, nagy nyári délután lesz a hagyományos, ciklusok szerinti szerveződéshez tér vissza. Az öt ciklusba sorolt hetven verset az első és utolsó ciklus mintegy gyászkeretbe foglalja (Márkus Béla): a pályatársak, barátok fogyatkozását panaszoló első ciklus jelen idejét teszik örökérvényű igazsággá az utolsó ciklus apokaliptikus, transzcendenciától áthatott versei. A „Naponta jönnek rossz jelek” (Naponta jönnek – naponta már) aggodalmától jutunk el a „megnyugtatnak a trombitaszók” (Patmoszi trombiták) belátásáig. Nagy Gáspárnál ugyanis nem egyetemes világkatasztrófa az apokalipszis, hanem végső isteni igazságtétel: „mindenki – – – holt és eleven – – – / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL…” (Tudom, nagy nyári délután lesz).

Az első ciklus kiemelkedő darabja a Magamtól féltem… című záró vers, több szövegelőzmény – a Bibliától Balassin, Adyn keresztül József Attiláig – sűrű szövésű hálója. A következő ciklust is előkészítő „önerősítő vallomás”, a személyiség önnön felelősségét hangsúlyozva (Görömbei András) mondja ki: „Magamtól féltem eleitől fogva… / magamtól / és soha senki mástól / a magamba való szörnyű némulástól”. Mintha a veszteségeket számláló, többek között Baka Istvánt megszólító, Kormos Istvánt felidéző első ciklus (Sors-lián) fojtogatásától szabadulnánk, szól a második ciklus címe: A lélek túlerejével. Nem a „zöld reménység hull alá a levelekkel” (Őszi kertek) melankóliája, hanem a halál fájdalmán való felülemelkedés lélekereje nyilvánul meg a búcsúztatókban, emlékidézésekben, saját költői hovatartozásának körülrajzolásában. A nyitó vers – Esztergomi apokrif – a haldokló Balassi Bálint monológja, az Istenhez megtérés katonás méltóságú példája. Az Arccal az Égnek Nagy Lászlót 70. születésnapján angyali attribútumokkal láttatja, szembeállítva „az önös és fölös / haszonra játszó / gyors menedzserek” mentalitásával. Két prózavers (Nagy Gáspárnál viszonylag ritka, de ekkoriban gyakoribbá váló műforma) idézi Kormos István emlékét (Az utolsó napok filmje), búcsúztatja Baka Istvánt (Levél, ha hull…). A vers vitális energiájáról tesz hitet, Balassira is hivatkozva, Az élet legvadabb bozótosából: „S már zeng is a legszebb lejtésű mondat, / úsztatja magát az estéli folyó / kivilágított kottasorán.”

A Köz- és magánéleti k(v)arcolások című harmadik ciklus karcolatokat, rögtönzéseket, fricskákat, alkalmi verseket, köszöntőket fog egybe. Mint a cím nyelvi játéka mutatja, itt nagyobb teret kap a költő eredendő játékos-ironikus hajlama. A szerelem bensőségesebb, ám mindig vívódással, önmaga iránti kétellyel kísért hangja is felcsendül (Feleségéhez, Óda-bevallások idején). Ellenpont ez a megelőző és következő ciklusokhoz képest, miközben az azokat átható komorabb, felelősségvállaló tónus itt is elő-előlép a háttérből, alkalmasint Bulgakovot megidézve: „Mondhatom bájos / ahogy a diktatúra / visszasompolyog / mostanában egy / fekete macska / a legfőbb cenzorom” (Mostanában egy fekete macska). A negyedik ciklus, Az éjben október van „nem a víg üzeneteké immár, hanem – az egyik vers címével – a Gyötrődéseké” (Márkus Béla). Ezek elsősorban közéleti eredetű csalódások, amelyek roncsolják a szakmai és magánéleti barátságokat is. Alaphelyzete: „Vonulgatnak / ezek a mai bátrak / szavalgatnak és kiabálnak” (A mai bátrak); alapérzése, hogy „a felejtésre (és feljelentésre!) való hajlam / alapvetően emberi tulajdonság” („Mit hoz a múlt?”). A költői reakció a helyzetelemzés: „az eltűnt fehér paplan alól reggelre / rútul kitakarva ott az esettségében összegyalázott / kifosztott anyaföld” (Helyzetjelentés Vörösmartynak); a bölcs várakozás: „még várok, […] egy méltóbb uralkodótól / várom a megmentő kiűzetést” (Tompa időkben…). A záró ciklus – Megígért birtokunk – sajátos számvetés: nem annyira a múlt összegzése, mint inkább a jelenből a végtelenné váló jövőbe, a halál utáni létbe való áthelyeződés (kinek hullás, kinek emelkedés) számbavétele. A készenlét különböző változatainak elemzése („Micsoda árulás történt, / ha nem voltatok ébren: / ha nem volt kész nyomorult életetek!” – szól az Árulás, ha nem voltatok ébren zárlata). A szociális érzékenység is az odafenti megmérettetés felől kap hangot Nagy Gáspárnál (Szegények karácsonya). A ciklus, mintegy a felfelé emelkedés ívét követve, a két utolsó versben teljesedik ki. A megpróbáltatásokon edzett hit az aranyfedezete a záró sorokban megfogalmazott reménynek: „már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birtokunkra a jó visszatérést / amen” (Visszatérés).

Úgy is olvasható a Tudom, nagy nyári délután lesz, mint egyetlen gondolat fokozatos tágulásának-bővülésének (a harmadik ciklus „közjátékával” lassított) folyamata: az első két ciklus 32 verse a magán-számvetés, az utolsó előtti a történelmi-nemzeti, az utolsó pedig (együtt szintén 32 verssel) az egyetemes, végső emberi számvetés ideje.

Irodalom

Ács Margit, Költő a sohasem örök nyárban, = Uő., A hely hívása, Lakitelek, 2000, Antológia.

Görömbei András, Nagy Gáspár, Budapest, 2009, Nap.

Márkus Béla, Tudom, nagy nyári délután lesz, = Uő., Nem dolgunk feledni, Pomáz, 2000, Kráter.

Nagy Gábor, „Eszelős napok, évek jönnek”, = Uő., Az olvasás tétje, Budapest, 2003, Magyar Napló.