Csoóri Sándor: Tudósítás a toronyból

Az 1950-es évek végén, a hatvanas évek elején a magyarországi falvaknak az élet egészére kiterjedő átalakulási folyamatát dolgozza fel Csoóri Sándor irodalmi szociográfiája. A kor falvaiban valódi dráma zajlik, amely nem csupán egy ősi társadalmi réteg, a hagyományos értelemben vett parasztság visszafordíthatatlannak látott megszűnését kíséri, hanem általánosságban is szól az erkölcsi meggyőződések összefüggéséről és összeütközéséről. Az író – aki egyben tudósító és riporter is – meggyőződése: a falu sorsát a történelmi szükségszerűséget felismerő emberi minőség fogja eldönteni. Csoóri Sándor személyisége áthatja a szövegek világát. Nemcsak leír, ismertet, bemutat, hanem eligazít, értelmez is. „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam” – vallja meg személyes érdekeltségét. A történelmi változások mellett „egy fiatalember közérzetéről” is szó van a könyvben. Egy önportrét is kapunk a társadalmi panoráma mellett. A toronyperspektíva jól mutatja a kerítések mögé való betekintésnek, a felszínen tapasztalt jelenségek elfedett jelentésének kutatási szándékát. Nem kizárólag egy többé-kevésbé objektív kép megfestése a cél, mert egy faluról elszármazott, ám oda még mindig érzelmileg és a felelősségvállalás révén erkölcsileg kötődő, első generációs értelmiségi egzisztenciális távlatú problémafelvetése és válaszadása is a könyv.

A Tudósítás a toronyból öt írást tartalmaz: egyazon témakör többféle megközelítését. Egyik fejezete az Egy nap a szőlőben címet viseli. Ebben a részben a szerző bűntudatáról ad számot. Azoknak a parasztszármazékoknak a nevében szól, akik elhagyták szülőföldjüket, s nem kétkezi munkából élnek. A paraszti család nem egyszerűen vérségi kötelék, hanem gazdasági egység, sőt eredendő, elsődleges kulturális közeg. Nemcsak érzelmi kötelék tartja egyben – talán ez a legkevésbé –, hanem a kényszer is. A megélhetés kényszere, a mindennapi élet véd- és dacszövetsége a fenyegető külvilággal szemben. Ennek az életfenntartó közösségnek a személyes vágyakat és érdekeket követő elhagyása a cserbenhagyás érzetét keltheti a távozókban, s az árulás vádját ébresztheti föl a családtagok lelkében. A szegénység behatárolja az egyéni létet: egyetlen célja a túlélés feltételeinek megteremtése. Anyagi források hiányában a műveltség ad módot a kitörésre, a személyes önmegvalósításra, az élet tartalommal való feltöltésére.

Az író új életformát és életfelfogást hirdet. Kitágult a világ, fokozatosan válik a mindennapi élet részévé a rádió, a film, a televízió. A gyerekek immár tanulhatnak, a tudás könyvekből elérhető. A zárt, sivár múltbeli világgal szemben más eszmények, más izgalmak hatnak. Gyökeresen megváltozott az időfogalom. A munka gyorsabbá és kényelmesebbé vált a gépesítéssel, a termelékenység javulása anyagi ösztönző erőt hoz magával. Új minőség jelent meg a parasztság életében: a szabad idő. Biztosítani kell immár a faluban a művelődés, a szórakozás lehetőségét is. Csoóri Sándort az élet tartalmassága, értelemmel való felruházása érdekli mindenekelőtt. Az életet korábban döntő mértékben a kényszer szülte anyagiasság határozta meg. A kuporgatás, a szerzés vágya, a meglevőnek akár az irracionalitásig elmenő védelme. Az élet minőségi ugrásához arra lenne szükség – bizonygatja a tudósító –, hogy megváltozzon a gondolkodásmód is. Eljött az ideje az érzelmi és szellemi élet kiteljesedésének, általában: a modern falusi individuumok megszületésének.

Csoóri műveivel egy szükségszerűnek látott társadalmi folyamat elősegítője, cselekvő részese kíván lenni. Arra vár, hogy elfogadják a tételét: „a közösségben felszabadultabban, egészséges szellemben élhet az ember, mintha maga körében kapar”. Eszménye, a közösségben élő, öntudatos ember megszületése azonban azért jár hosszú vajúdással, mert a falu új gazdasági és társadalmi rendje nem szerves fejlődés, hanem hatalmi kényszer nyomására jött létre. A parasztok számára biztonságot és – ha korlátozottan is – egyfajta szabadságot jelentő magántulajdon elvétele, a téeszesítés direktívája természetesen ellenállást vált ki részükről. Csoóri szembeállítja az egykori tulajdonosokat a pusztai népekkel, a majoriakkal, a napszámosokkal, a zsellérekkel. Ők azok, akik hamarabb „modernizálódtak”, szabadabban és természetesebben viselkedtek a megváltozott viszonyok között, mivel nem kötötte őket a mindenhatónak tekintett saját tulajdon megőrzésének évszázados ösztöne. A múlt szociális szembenállása nem akar egy csapásra feledésbe merülni. Nagy közöttük a szakadék, „mintha más emberfajtához tartoztak volna”. A közös élmények és emlékek hiánya, azaz a kulturális különbözőség akadályt állít még a gazdasági észszerűség elé is. A falu és a puszta népe tehát kulturálisan sem homogén. A hagyományos viselkedéssel, a látszat megőrzésével, a képmutatással, a rátartisággal, a formákhoz való csökönyös ragaszkodással szemben a természetes és elismerésre méltó gátlástalanság kap dicséretet a női-férfi viszonyban; a szerelemben a fiatalokat jellemző testi és lelki szabadságvágy kiélésének igenlése magasodik föl. Radikálisan más erkölcs születik a magánéletben, de a közösségi formákban állandóság és változás érzékeny egyensúlya volna kívánatos.

A szerző szerint az emberi élet mindenkori evidens kötelessége, hogy lépést tartson az idővel; a régihez való dogmatikus ragaszkodás az időből való kiesést hozza magával. Az erkölcsösség a fiatal Csoóri Sándor számára nem relativitás, ellenben az eredendően az emberi léthez tartozó, természetes hajlamok és ösztönzések elfogadása, a felhalmozott tapasztalatok őrzése és a változni tudás képessége. A paraszti életnek a 20. század közepén történt metamorfózisa önmaga ellen irányult. Maga a gazdasági, társadalmi és kulturális státusz válsága ez: „aki tanult valamit, az már nem paraszt többé”. Az életformaváltás egyben kulturális töréspont is: a hagyományos paraszti létforma mint életminőség bukik el a korszerűség próbáján.