Marsall László: Város papírmadárból

1991-ben jelenik meg a Marsall első öt kötetét összegző válogatás (Holdraforgó), és úgy alakul, hogy következő könyve, a Város papírmadárból után szintén még öt új kötet következik a költő haláláig (hatodik az addigi összes verseket tartalmazó 2002-es Szélketrec). A Város papírmadárból kötetben Marsall korábbi – és későbbi – sajátosságaira ismerhetünk. Verselésben a szabályos ütemhangsúlyos és időmértékes ritmusokat keveri a szabadverssel, a pergően játékos rövid sorokat az áradó hosszú sorokkal. A sajátos szólelemények, nyelvjárási és archaizáló alakok, szórendcserék, utalások a nyelv „fickósan fortyogó” lehetőségeit idézik a megvalósult kifejezések mögé. Nemcsak a megnevezés eredetéig vezeti vissza az olvasót, hanem önzés és éntelenség, magány és közösség, bonyolultság és példázatszerűség, lényeg és esetlegesség határvidékeire is. A mindennapi valóságkép szürke, de szükséges statikus tárgyiassága az áramló teremtőerő tapasztalatával egyesül. A sodró ritmusú mondatszerkezetek, halmozások, képzettársítások, lét- és stílusszintek közötti váltások érzékletes képekkel, szabatos meghatározásokkal ötvöződnek.

A kötet újdonsága elsősorban tematikai. (A Negyvenegy öregek kötet sajátos portrésorozata is még a politikai változások előtt jelent meg 1988-ban, az azóta eltelt öt év szabad beszéde és új világa a Város papírmadárból-ban kap hangot.) Az első vers már címével megpendíti a témát: Az átváltozás kísértete ma. Itt viszont még egy talányos, nehezen értelmezhető összegzést ad a jelenről. Később derül ki az olvasó előtt, hogy számos motívumot és témát előlegez: „Ma jó volna csak mintha-lenni / rigócska begytoll ellebegni […] az érzékszervek fölfokoznák / pihécske lényemet / megfognának és neveznének / s rólam szólna épp ez az ének / s lennék csak észlelet // az énekben is nyelvi tárgy csak / vagy más tárgyaknak tárgyi társa / s gomblyukba tűzött jel / piheségemet is lerontják / egy »madár indexének« mondják / bár mire sem felel // lebegek inkább mintha-létben / kékellő égi tintalében”. Az átváltozás, a madár, a repülés és a lebegés, az irodalom, a fenyegetettség és a jelként létezés mind meghatározó témák, motívumok lesznek a továbbiakban. Rájuk – és az olyan motívumokra, mint a csönd, a hiány, a halál, a közelítés és a távolítás, a gyermekség – épül az igen tudatos kötetszerkezet.

A kötet elején ezután a diktatúrák bűnökkel teli korszakára következő – kevésbé kegyetlen, de önzésével, harácsoló beállítottságával ugyancsak viszolyogtató – jelen képei sorakoznak. Elsőként az Egy barokk kanálra. A kanál nemesfémre redukálása párhuzamba állítható a jelenségekben lévő teljesség jelre szűkítésével. A Kanalak, szótalan pincérekben ismét kanalak a főszereplők, azok válnak jellé, a jelekké vált kanalak pedig „mint táborban a deportáltak”. Ezután logikusan következnek Dante intelmei a szögesdrótok őreinek. Ebben a versben a szadista őrök büntetése bűnükből adódik: „puskád csövében menet vagy, spirál […] amit tettél, agyadra rárovom”. Akik megakasztották a világ örömteli rendjét, azok számára: „a világ megáll”. Hiába van kódolva a büntetés, az ideológiákba, ferde hajlamokba és pénzéhségbe torzult emberek folyton kizökkentik a világot. A rendszerváltás sem hoz igazi változást. A mindent válogatás nélkül magába tömő A nagy zabáló mutatja: a minőség helyére a mennyiség tolakszik. A hatalmas szó kétértelműsége valamint a mérgező gyöngyvirág bekebelezése elgondolkodtathatja az olvasót: talán önmagát is elpusztítja valahára. A zabálás ilyen értelmezése máshol is fölbukkan a kötetben, de a költő egyéb köteteiben is. A Meghökkenés és torpanásban a megszabadulás öröme hamar átvált az üzlet mindenekfelettiségének nyelv- és hagyományvesztő tombolásába. A Kép és jelkép „Az Én kikiáltásának napjáról" tudósít. Az énesség immár nyíltan és ideológiai alapon élheti ki magát: „Harap, tülekszik, bírlal és fél.” A verszáró kérdésre – „Ki még a bizodalmunk?” – a következő két vers azzal tud csak felelni, hogy ki nem. Sem a herointól a kézigránátig mindent ránk sózni akaró külföldi kufár (A külföldi kufár háborgása), sem a részeg öntudatlanságba szédülő balkániság (Balkáni lakodalom). Az Elégia, A fiam és az Új temetkezés három kínálkozó magatartást jár körül az adott helyzetben. Az első az én megtisztítását, a tisztánlátás esélyét vizsgálja. Az idősebbik fia halálának tizedik évfordulójára írt A fiam a létezés fájdalmas paradoxonaival csupán a tűrést tudja szembeszegezni. Az Új temetkezés viszont a lázadás, az igazságtevés verse, „egy ocsondék, pártváltó gazember” a szó szoros értelmében vett tetemrehívása.

Mindezekkel szemben Marsall megidézi az irodalmi-művészeti hagyományt (Villontól Vasadi Péterig). Továbbá a létezővel a lehetőséget állítja szembe, a zsurnalista sablonokkal a pontosságot (Őszirózsa virágjába harapott: „– megrendülsz, ámde a maga helyére sorolja benned / ezt is a Nagy Évkönyvek jegyzőinek egyszeri pontossága”), a nyüzsgéssel a lebegő semmittevést (Ha kineveznének, Kucorognám dívány ölében), a szólamokkal az érzékiséget, még inkább szellem és érzékiség harmóniáját (demonstratívan: a Tanköltemény érzékszervekről). A címadó vers a valós város zagyva összevisszaságát ütközteti egy hajtogatott papírmadár vonalhálózatának „madár-forma” városalaprajzával. A kötet egyik művészi és hangulati magaslata a Jelentéktelennek tetsző találkozás. Egy téli séta során megpillantott gúnár valamiféle átlényegülés közvetítőjévé lesz: „voltunk az Ige, a Logosz együgyű képe […] ott és abban a pillanatban, mint örökös jelenlétben”. A kötetvégi versek a repülés és a gyerekkor köré szerveződnek. Így derűsebb a vég, mint a kezdet volt. Bár azért itt is felmerül a kérdés (a kötetzáró Ha már volna szárnyam utolsó sorában): „vajon kudarc volt-e, vagy bosszú, hogy repülnöm kell?”