súgó szűrés
keresés

Tolnai Ottó: Végel(ő)adás

Szerző
Tolnai Ottó
Kiadás éve
1996
Műfaj
dráma
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Neoprológus Kiadó
Oldalszám
211
A szócikk szerzője
Toldi Éva

Tolnai Ottó Végel(ő)adása öt drámát tartalmaz, a Bayer-aszpirint (1982), a Végeladást (1979), A tűzálló esernyőt (1987), a Paripacitromot (1991) és a Könyökkanyart (1992). A kötet Radnóti Zsuzsa utószavával jelent meg.

A vajdasági magyar irodalomban olyan jelentős drámaírókat tartanak számon, mint Deák Ferenc, Gobby Fehér Gyula és Varga Zoltán, de Végel László és Kontra Ferenc is jelentős alkotásokkal gazdagította ezt a műfajt, utóbbi egy 1956-os vajdaság–magyarországi témájú darabbal (Határsár).

A legnagyobb magyarországi sikereket azonban kétségtelenül Tolnai Ottó drámái érték el. Elsősorban hangvételük, verseivel párhuzamba állítható ars poeticájuk okán. A szerző maga fejti ki műfajváltásának indítékait a Bayer-aszpirin mottójában: „a darabbal semmi mondanivalóm sincs a költészetben (legyek karfiol – világpor stb.) kikísérletezett materialista po-etikám (illyés használja follen kapcsán kiš választja így el) követeli a teret”. És ugyanitt olvasható egy Kosztolányi-mottó is, amely jellemzi Tolnai írásművészetének egészét: „Egyszer szél és fehérség. Por. Kísértés. / Mindenki valamit keres, / még a homok is ideges.”

Tolnai-monográfiájában Thomka Beáta a műfajok egymásra vetítésének kérdésével foglalkozva állapítja meg, hogy nemcsak a líra, hanem a próza felől is megközelíthetőek a darabok. A „Virág utca 3 százegyedik darabja a Színház-novella, melyben Domonkossal, a hatvanas évek másik »esztrádművészével« a Végeladás című Tolnai-darab próbáját nézik 1979-ben, közben beúszik az emlék: Ketten akartunk színházat csinálni DÉ-vel (egyik közös partitúránk éppen mostanában került a kezembe): A MAO-POE-ból szándékoztunk kinöveszteni, valahogy úgy, ahogy az M-stúdióban komolyan beöltözve (tökhajkalap, Napóleon-csákó, frakk) el is énekeltük, el is táncoltuk a POLIZIA POLIZIÁ-t – belőle szándékoztunk kinöveszteni mindent, ÉLETÜNKET és most én ezzel a felettébb gyanús vállalkozással egészen más utakra kanyarodtam: megszentségtelenítettem álmunkat a színházról!”

A Bayer-aszpirin monodráma, a szerző Ladik Katalinnak ajánlotta. A tény, hogy „valakire” írja a darabját, nem egyedüli a drámái között. A Briliáns, amelynek szociális keretei hangsúlyosabbak, a németországi spárgaszedő vendégmunkások története, szintén monodráma, Ábrahám Irén újvidéki színésznőnek ajánlva. A Bayer-aszpirint Jancsó Miklós rendezte, bemutatója szenzációszámba ment Újvidéken. Ladik Katalin alternatív költőisége és személyisége szexszimbólumként működött, vonzotta a közönséget. Jelensége a későbbi genderkutatások során a női egyenjogúságért vívott harcként nyert új értelmezést; kezdetben a meztelenül felolvasott versek és a testiség magamutogatásaként, merész, férfitekinteteket provokatívan vonzó, figyelemkeltő szexuális vállalásnak tekintették.

Drámáit Tolnai Ottó szabad verseinek kiterjesztéseként fogja fel. Mindegyiknek van azonban története is, igaz, minimális: a Bayer-aszpirinban egy nő mondja el életének fontos és intim részleteit, majd bevesz egy szem orvosságot, a Végeladás főhőse egyenként adja el tárgyait, a Tűzálló esernyőben a vízözönre készülve egy család becsomagolja a házát, a Könyökkanyarban egy teherautó beleszalad egy házba, a Paripacitrom középpontjában egy Krisztus-történet áll. A történetek mindig többszólamúak, Márton László szerint még a monodrámákban is sokféle hangot hallunk. A Végeladás alludál Beckett történetére, a Godot-ra várva című darabra. Ugyanakkor ez az a dráma, amely a legtöbb tárgyiságot mutatja fel. Tolnai verseiben fontos szerepet kapnak a tárgyi elemek, amelyek a regionális felismerhetőség jegyein túl olyan általános toposzokban mutatkoznak meg, mint az azúr vagy a hattyú, amelyek költészetének is központi motívumai.

Bayer-aszpirin mellett a Végeladás a kötet kiemelkedő darabja. Megértése szempontjából kulcsfontosságú, hogy a tárgyaknak valójában rituális megjelenítése a legszembeötlőbb. „Mik ezek a tárgyak? A Végeladásban a borbélykés, a térkép, a tükrök, a süvegcukor, az üvegcilinder, az üvegcsék, a habnak felszabdalt papírok, a gyúródeszka, a szemüveg, a bicikli, a korom, a kötél, a hab és még sorolhatnánk napestig azokat a rövidebb-hosszabb ideig megjelenő eszközöket, amiknek saját legendájuk, asszociációs bázisuk vagy átvitt értelmük van. Csömöre mindezt (és minden mást) kiárusít a darabban, gondosan jegyezve az elvitt »árukat« és az esedékes összegeket. Örökös híján (egyetlen gyermeke halva született) nincs kinek gyűjtögetnie a javakat, hát úgy dönt, boltot nyit belőlük. Mégsem az üzleti lehetőség a mozgatórugó tette mögött – életét akarja visszafejteni” – írja Mihálka Réka; szerinte a drámák tartalmát és központi mondanivalóját a tárgyak felől is meg lehet közelíteni, illetőleg össze lehet foglalni: „Minden a tárgyaktól indul, s oda tér vissza, legyen az apropó egy túl sokat látott öregember halálra készülődése (Végeladás, 1979), egy hajszolt életű színésznő reggeli kapkodása (Bayer-aszpirin, 1982), […], egy romantikus lelkű poéta árvalányhaj-mentési kísérlete (A tűzálló esernyő, 1987), egy világmegváltó terveibe beleőrülő fiatalember lázadása (Paripacitrom, 1991) vagy a sivár jelenből a múlt romantikájára vágyó asszony képzelgése (Könyökkanyar, 1992)”. Tolnai tárgyai egyáltalán nem különlegesek, gyakran horpadtak, elhasználtak, sőt koszosak, ám történetük van, és ez teszi őket egyedivé.

Tolnai Ottó tárgyai mindig antropomorfizáltak, az egyén történetével, általában hanyatlástörténetével állnak összefüggésben. Kétségtelen azonban, hogy a nyelvhasználat az, amely mindenkor megkülönböztethetővé teszi Tolnai Ottó alkotásait kortásainak drámaírásától. A nyelv, amely a hétköznapi tárgyakat felmutatásuk által elemeli a mindennapoktól, és a művészet világába transzponálja őket.

Irodalom

Thomka Beáta, Tolnai Ottó, Pozsony, 1994, Kalligram Kiadó.

Mihálka Réka, „Mint egy vak kismacskát…”, Iskolakultúra, 2006/2.

Radnóti Zsuzsa, Utószó = Végelőadás, Budapest, 1996, Neoprologus.

Márton László, A kijelentés, ami gesztussá alakult, Holmi, 1997/4.

Parti Nagy Lajos, Féljünk a medvétől, Színház, 1993/3.