Döbrentei Kornél: Vitézeknek való dévaj balladák

„A férfiak örök, nemes párharcát írom meg a gyöngédebb nemmel. Valójában a keserves küzdelem derűs, humoros, sőt groteszk helyzeteit próbálom benne megjeleníteni” – kommentálta verseskönyvét a szerző. A szerelem és a vitézség költői attribútumai Balassi Bálintig vezethetők vissza a magyar irodalomban. Döbrentei Kornél a kettőt szoros összetartozásában írja meg: a szerelmi aktus vitézi tettként, lovagias magatartásként kap többletértelmet. A szerelmi tanácsadás banalitása a nyelvi ötletesség és frivol játék révén úgy válik irodalmi élménnyé, hogy a balladák a téma apropóján a színes és változatos kifejezés által afféle verbális „kéjelgést”, „tobzódást” is megszólaltatnak, az „Istenadta mesterségünk címere a nyelv marad” (Nyelvelő ballada) belátás kettős jelentésének lehetőségeit a végsőkig igyekezve kiaknázni. A lírai önreflexió több helyen is megtalálható, pl.: „kezével visszajár, mint a refrén” (Ballada azokról, akik öncélúan gyantázzák vonójukat), vagy „bár olykor csupán a tanulság áll”, illetve „főműként vond elő a függeléket” (A kurta fegyverrel vitézkedőkhöz). Műfaji mintája a villoni ballada. A harminc vers tízsoros versszakokból és egy „Ajánlás” elnevezésű záróstrófából épül fel. A sorok tíz és tizenegy szótag-váltakozásúak, kettős-hármas üteműek, a négy rímet alkalmazó, páros és keresztrímet kombináló versszakok refrénnel záródnak. Az első kiadást Lacza Márta félalakos pózokat ábrázoló, középkori iniciálékra emlékeztető szecessziós rajzai illusztrálják.

Az útmutató, tanító szándék – melynek visszatérő eszköze az olvasó megszólítása – didaktikusságát a humor oldja. Ennek forrásai a fantáziadús képzettársítások – pl. a nagy idom az ámbráscettel való hempergés képzetét hívja elő (A férfigusztus balladája) –, a szokatlan hasonlítások – „és nagy ívben legörbedsz, mint a sarló” (Egy alattomos ruhadarabról) –, az ellentétek meglepő kimenetelű ütköztetése – „győz, mint Napóleon, noha pöttöm, / más nőt gigász ültet szerény tönkön” (Ballada a női természetről, avagy mikor igen a nem) – és az elmés metaforizálás. A nevettetést szolgálják a harci és a technikai-mechanikai jellegű névcserék. A férfi – „bonyolult gép, emelős szerkezet” – nemiszerv megnevezésének gazdag tárháza nyílik meg. Emlegeti a költő „szerelem-dorongnak”, „hadikopjának”, „mordálynak”, „döfni kész szigonynak”, „fütykösnek”, „veres éknek”, „lőcsnek”, „vad bökőnek”, „póznának”, „nagy kékeresnek”, ha célját mindkét fél megelégedésére betölti, ellenben „kicsi csonknak”, „puha féregnek” – „mert csüng, harci alakzatot nem vesz föl” –, „lerobbant lövegnek” hívja, amennyiben kudarcot vall. Feminin párja lehet „lángmedrű rovátka”, „a sejtelem mélysötét fészke”, „vénuszkút”, „pecek”, de minősülhet „gyarló húsburoknak”, „dörzspapírnak”, „tökgyalunak”, „pengés vacoknak”, ha gyönyört nem ád. A testi aktus megjelöléseire alkalmas a „betöltve a vákuum”, a „pásztoróra” eleganciája, ugyanakkor az ágybéli fronton a harctéri fegyverforgatás, a veszett mozdonyként való dugattyúzás cselekménye, a tövig verés naturalizmusa, a kéjes verembe zuhanás, „s ha nem lágy zug fogad, de tág rém-lik” riadalma is szóba jön. A diadalmas csata jutalma a „Vénuszdomb-hőse” cím, s bár „minden férfivel történhet fiaskó”, s meglehet, „hiú ábránd: nem lehet kékszakáll / a férfi ott, ahol fehér a máj” (Az illendő helytállásról), a „gáncstalan lovag” magatartásának lehetősége mindenkor fennáll. A mondatok egyszerre használnak régies, választékos szavakat, és adnak helyt a szemérmet nem ismerő bujaságnak, pajzánságnak és a vaskos testiségnek. A képes sugallatos beszéd, a kifinomult irodalmiság társul a kendőzetlen, nyers szókimondással, a groteszk stílussal. A balladák sajátos bájára fogékony kritikus, Szakolczay Lajos ódon hangzásuk miatt önálló műfajisággal ruházta fel: gordonkáknak nevezte őket.

A testiség ábrázolása mellett transzcendens kitágítást is kap az örökzöld téma. A nők vonzereje a „hágni buzdító ihleten” túl divinikus szándékot takar: „kikbe Isten, tudván, minket leigáz / belérejtette mohó mágnesét”. Jelenti még a létbeli titokzatosságot – „a nő maga számára is rejtély”, illetve „titok, a hölgy meghódolni mitől akar” –, a kiismerhetetlen ellentétek szeszélyét – „olykor tisztább a szűznél a cemende” –, az uralhatatlan végzetet – „az emberfia tervez, a nő végez” –, továbbá azt az ideálképet, amely metafizikai természetű. Ilyen például a meztelen test: „tartalmat s formát benne férfi meglel, / harmóniában az isteni tervvel”. A könyvzáró Illeszkedő ballada az ősegység felemlítésével már a vallásos áhítat irányába is utat enged: „s átjár az öröm utolsó sejtig / s két lény egyetlen mágikus tartomány, / hol a Teremtő létét megsejtik. / Összeilleni isteni adomány.”