súgó szűrés
keresés

Döbrentei Kornél: Vitézeknek való dévaj balladák

Szerző
Döbrentei Kornél
Kiadás éve
1993
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Zrínyi Kiadó
Oldalszám
68
A szócikk szerzője
Papp Endre

„A férfiak örök, nemes párharcát írom meg a gyöngédebb nemmel. Valójában a keserves küzdelem derűs, humoros, sőt groteszk helyzeteit próbálom benne megjeleníteni” – kommentálta verseskönyvét a szerző. A szerelem és a vitézség költői attribútumai Balassi Bálintig vezethetők vissza a magyar irodalomban. Döbrentei Kornél a kettőt szoros összetartozásában írja meg: a szerelmi aktus vitézi tettként, lovagias magatartásként kap többletértelmet. A szerelmi tanácsadás banalitása a nyelvi ötletesség és frivol játék révén úgy válik irodalmi élménnyé, hogy a balladák a téma apropóján a színes és változatos kifejezés által afféle verbális „kéjelgést”, „tobzódást” is megszólaltatnak, az „Istenadta mesterségünk címere a nyelv marad” (Nyelvelő ballada) belátás kettős jelentésének lehetőségeit a végsőkig igyekezve kiaknázni. A lírai önreflexió több helyen is megtalálható, például.: „kezével visszajár, mint a refrén” (Ballada azokról, akik öncélúan gyantázzák vonójukat), vagy „bár olykor csupán a tanulság áll”, illetve „főműként vond elő a függeléket” (A kurta fegyverrel vitézkedőkhöz). Műfaji mintája a villoni ballada. A 30 vers tízsoros versszakokból és egy „Ajánlás” elnevezésű záróstrófából épül fel. A sorok 10 és 11 szótag-váltakozásúak, kettős-hármas üteműek, a négy rímet alkalmazó, páros és keresztrímet kombináló versszakok refrénnel záródnak. Az első kiadást Lacza Márta félalakos pózokat ábrázoló, középkori iniciálékra emlékeztető szecessziós rajzai illusztrálják.

Az útmutató, tanító szándék – melynek visszatérő eszköze az olvasó megszólítása – didaktikusságát a humor oldja. Ennek forrásai a fantáziadús képzettársítások – pl. a nagy idom az ámbráscettel való hempergés képzetét hívja elő (A férfigusztus balladája) –, a szokatlan hasonlítások – „és nagy ívben legörbedsz, mint a sarló” (Egy alattomos ruhadarabról) –, az ellentétek meglepő kimenetelű ütköztetése – „győz, mint Napóleon, noha pöttöm, / más nőt gigász ültet szerény tönkön” (Ballada a női természetről, avagy mikor igen a nem) – és az elmés metaforizálás. A nevettetést szolgálják a harci és a technikai-mechanikai jellegű névcserék. A férfi – „bonyolult gép, emelős szerkezet” – nemiszerv megnevezésének gazdag tárháza nyílik meg. Emlegeti a költő „szerelem-dorong”-nak, „hadikopjának”, „mordály”-nak, „döfni kész szigony”-nak, „fütykösnek”, „veres ék”-nek, „lőcs”-nek, „vad bökő”-nek, „pózná”-nak, „nagy kékeres”-nek, ha célját mindkét fél megelégedésére betölti, ellenben „kicsi csonk”-nak, „puha féreg”-nek – „mert csüng, harci alakzatot nem vesz föl” –, „lerobbant löveg”-nek hívja, amennyiben kudarcot vall. Feminin párja lehet „lángmedrű rovátka”, „a sejtelem mélysötét fészke”, „vénuszkút”, „pecek”, de minősülhet „gyarló húsburok”-nak, „dörzspapír”-nak, „tökgyalu”-nak, „pengés vacok”-nak, ha gyönyört nem ád. A testi aktus megjelöléseire alkalmas a „betöltve a vákuum”, a „pásztoróra” eleganciája, ugyanakkor az ágybéli fronton a harctéri fegyverforgatás, a veszett mozdonyként való dugattyúzás cselekménye, a tövig verés naturalizmusa, a kéjes verembe zuhanás, „s ha nem lágy zug fogad, de tág rém-lik” riadalma is szóba jön. A diadalmas csata jutalma a „Vénuszdomb-hőse” cím, s bár „minden férfivel történhet fiaskó”, s meglehet, „hiú ábránd: nem lehet kékszakáll / a férfi ott, ahol fehér a máj” (Az illendő helytállásról), a „gáncstalan lovag” magatartásának lehetősége mindenkor fennáll. A mondatok egyszerre használnak régies, választékos szavakat, és adnak helyet a szemérmet nem ismerő bujaságnak, pajzánságnak és a vaskos testiségnek. A képes sugallatos beszéd, a kifinomult irodalmiság társul a kendőzetlen, nyers szókimondással, a groteszk stílussal. A balladák sajátos bájára fogékony kritikus, Szakolczay Lajos ódon hangzásuk miatt önálló műfajisággal ruházta fel: gordonkáknak nevezte őket.

A testiség ábrázolása mellett transzcendens kitágítást is kap az örökzöld téma. A nők vonzereje a „hágni buzdító ihlet”-en túl divinikus szándékot takar: „kikbe Isten, tudván, minket leigáz / belérejtette mohó mágnesét”. Jelenti még a létbeli titokzatosságot – „a nő maga számára is rejtély”, illetve „titok, a hölgy meghódolni mitől akar” –, a kiismerhetetlen ellentétek szeszélyét – „olykor tisztább a szűznél a cemende” –, az uralhatatlan végzetet – „az emberfia tervez, a nő végez” –, továbbá azt az ideálképet, amely metafizikai természetű. Ilyen például a meztelen test: „tartalmat s formát benne férfi meglel, / harmóniában az isteni tervvel”. A könyvzáró Illeszkedő ballada az ősegység felemlítésével már a vallásos áhítat irányába is utat enged: „s átjár az öröm utolsó sejtig / s két lény egyetlen mágikus tartomány, / hol a Teremtő létét megsejtik. / Összeilleni isteni adomány.”

Irodalom

Szakolczay Lajos, Száz mennyet félvállon = Döbrentei Kornél: tartsd meg a sziklát, Budapest, 2008, Püski Kiadó.

Kérész Gyula, „Szabadság, szerelem” (Két verseskönyvről), Új Magyarország, 1994. május 5.

Kövesdy Zsuzsa, „Válságos órán, szemközt egy régi karddal”. Beszélgetés Döbrentei Kornél költővel, Új Ember, 1999. március 7.