Tornai József: Vízesések robaja

Az 1927-ben született alkotó lírai életműve, amely 2004 és 2011 között Csillaganyám, csillagapám címmel négy gyűjteményes kötetben látott napvilágot, 2012-ben a Semmi ellen, 2013-ban az Éjfél, 2014-ben a Hirdetve a törvényt, 2015-ben a Vízesések robaja c. könyvek anyagával – s 2020-ig további öt kötettel – teljesedett tovább. A költő filozófiai és antropológiai elmélyülése utóbbi könyvvel a kivételesen magas kort megért ember sorsanalizáló emlékezete révén összegző értékűen gazdagodott. Erős műveltségi háttér és megrázó történeti tapasztalatok alapján, magán a különböző filozófiák, eszmék, művészeti irányok felismeréseit átszűrve, a megőrzött életakarat erejével adja át gondolatait. A nagy szemléleti távolságokból szintetizált emberiség- és nemzetkép, az ezzel összefüggő filozófiai mérték és az emlékezés fókuszába helyezett barátság- és szerelemkép adják a könyv meghatározó értékeit. Az Én, az ember c. emblematikus nyitóvers az egész kötet alapkarakterét meghatározó antropológiai-bölcseleti összegzés az ember mibenlétéről és alaptermészetéről. A kezdő ciklus (Nietzsche szerint) azonos c. versében a (már József Attilától is párhuzamosított) fogalmak: az ölelni és az ölni „sziámi ikrekként” állnak az élet tengelyében. E kettős létdinamikában szétválaszthatatlanul irányítják (az értelem- és az istenkeresés közben) az emberiség figyelmét. A művek az emberben élő vadállat-örökséget is a késői József Attilára emlékeztető, éles fogalmi oppozíciókban tárják elénk (Állat? Vadállat!; A ruhába bújtatott állat). A Polip csápjai között c., öt négysorossá tágított, aforizmatikus sorozat az időbe vetett emberről és történelméről, s benne Magyarországról ad A Második Mohácsban továbbteljesedő, a nemzet féltésével telített képet. A ciklus hangütését az emberi természetet és a létezés alaperőit vallató (az elégia, az epigramma műfajait váltakoztató), félelmetes tisztaságú szembenézés határozza meg. Csupán egy-egy mondat világít ki a tragikum sötétjéből: „Még öregen is hiszek a szelídek erejében” (Cinkék reménye). A nyitóciklus arra is rámutat, hogy Tornai e késő öregkori versei nem a nosztalgia vagy a csupán öntörvényűen mozgó emlékezés hullámain nőttek alkotásokká, hanem a szikáran pontos poétai ráció megnyilatkozásaiként.

A második ciklus (Vízesések robaja) tizenegy verse – kiindulva a szerző nyolcvanhetedik születésnapjára írt Halál és születés c. számvetésből – a személyes emlékezések tára: a gyermekkorról, barátokról, az egykori szerelmekről, az ifjúkorról. Ebben az egységben már jóval gyakoribbak az élet napsütötte oldalait is visszatükröző utalások (Szerelemfa ága). A ciklus két kiemelkedő verse A böllér-istenek és a kötetcímadó Vízesések robaja. A böllér-istenek lírába öltözött szociografikus vízió arról a vágóhídról, ahol a szerző ifjúkorában dolgozott. A komplex világképet tükröző vers egyszerre emlékezés, korrajz és létanalizáló elégia a történelmi és személyes létezés alulsó látószögéből, amelynek számvetése során az egykori vágóhíd végül az élet tipikus ontológiai helyszínévé emelkedik. A kötetcímadó vers, betörve az ifjúkori múltba, a Duna „indián” szigetére katartikusan emeli fel a régen halott barát (Veress Pál) és a már szintén eltávozott társak emlékét. A Rövid dalok c. harmadik ciklus a cím jelzésébe foglalt tömör formákban villant föl a messzi múltból a mába is átnyilalló életérzéseket, helyzeteket, illetve fogalmaz meg szentenciaszerű, bölcseleti téziseket a létről (Testünk vihar…; Vörösbegy; Lovad nyerít; Barátom, ez a tánc).

A könyv negyedik egysége (Együtt e csillagon) többségében a szerelemre emlékező versek gyűjteménye. E költemények a lét értelmén való töprengések, melyekben az asszonysorsok tapasztalatát az idővel szembeni személyes konfrontációkkal és győzelmekkel mutatja be. Az Ócska, halál-vemhes dal a költő édesapjának szerelmes énekébe az emberi magányt feloldó gyönyörű erőként, a történelmi kényszerekkel szembeni lázadásként írja le a szerelmet. Az Áldáskérés súlyos ambivalenciákkal teli, félig pogány, félig keresztény rítusszöveg a halott szerelmes kegyelméért, és már nem is magáról a szerelemről, hanem az Isten és az ember kapcsolatáról szól („mert enyém volt, mégse enyém, / mert tied volt, mégse tied”). A mennyiségükben és minőségükben egyaránt számottevő jelentőségű szerelmi verseknek a rég halott vagy nyomuk-veszett asszonyai még hiányukkal is a szabadság metaforáivá, az élet megrendítő ünnepeivé lényegülnek (A ruhák, a ruhák; Káprázatok ikrei; A régi nyíl; Orgazmus és lélekharang). A könyvet befejező ciklus (Az öregség paroxizmusában) huszonhét műve ebből a pozícióból felmért számvetés a természetről, a személyiség titkairól és félelmeiről, a történelemről és a halálról.

A kötet egésze meghatározó vonásaiban a létmegítélő keménységet, az emberiségre irányuló, részvéttel teli erőteljes kritikát s a személyiségben képviselt értéktudat dacát viseli. S azt az üzenetet sugározza, hogy az alkotás az egyetlen emberi minőség, amely e fenevad-kozmoszban (Világűr-fenevad), a Déva-vára univerzumban (A lét humuszából) és a gyakran fenevadaktól uralt emberi civilizációban (Messiás) lényeghordozó emberi értékként minden pusztításon túl is megmarad (Az addig-ameddig nótája; A végtelen tűz).