Ferenczes István: Zazpi

Az 1989-es romániai fordulatot követő évek változatlan nemzetiségi elnyomása felerősíti a költő kisebbségi sorsot fölpanaszló közéleti líráját, s az évek során e témakörben megjelenő verseit különleges kötetegésszé komponálja. Bár a kötet versei közvetlenül nem feleltethetők meg valamely kisebbségi székely-magyar sorsmetaforának, Ferenczes a könyv borítóján azt írja, hogy a 2004-es magyarországi állampolgársági népszavazás miatti keserűsége motiválta a megírásukat. Mély letargiájában egyszer csak megjelent „ez a Zazpi nevű ibér, mintegy álmaim függelékeként, és kioldozott rémálmaim kalodáiból. Verseinek átültetésével szabadabbá váltak vergődéseim.”

Az ezredfordulós évek körül megszaporodtak a posztmodern szerepversek, melyek szerzőihez (Baka István, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Bogdán László) Ferenczes is csatlakozik, bár kompozíciós szempontból a Zazpi legközelebbi rokona Weöres Sándor Psychéje. A kitalált reinkarnációs szerepversben Ferenczes sem csak egy fiktív költő életművét teremti meg, hanem mintegy belerajzolja sorsát egy 18–19. századfordulós, részleteiben történelmileg valós, nagyobb részt fikciós, latin-hispán világ költőileg átlényegített tablójába. A kötet meghatározó részét képezik a Zazpinak tulajdonított versek, versfordítások és átköltések, melyek a hozzájuk illesztett hosszabb-rövidebb magyarázó, kiegészítő jegyzetekben elmesélt történetek révén nyílnak meg egészen. Ugyanakkor a jegyzetekkel a költő folyamatosan emlékezteti az olvasót, hogy a költészeti szépség sokféle élményből épül, pajzánságból, iszonyatból, félelemből, s főként, hogy a költészet mindig a világ hívására adott válasz.

Zazpi zabolázatlan figura, élete csupa bizonytalanság. Talán ibériai spanyol-portugál, de biztosan baszk, azaz kisebbségi. Hazáját elvesztve kikeveredett a latin Újvilágba, s valahol ott veszett a limai őserdőben. Költő és kalandor, zsoldos, hősszerelmes, bolondokháza lakója, rejtőzött kuplerájokban, de indiánok és szerzetesek között is. A világhoz való viszonyulása ezért igen változatos: átkozódik, gyönyörködik, helytelenkedik, siránkozik, s nem idegen tőle a szakrális áhítat sem. Ezzel a Zazpi figurával Ferenczes István megteremtett egy olyan tágas nyelvi és kulturális teret, amely nyelvi és nemzeti beágyazottságtól függetlenül is értelmezhető és befogadható. Zazpi Ferenczes költőideája: valóságból, álomból, fikcióból, képzeletből szőtt alteregójában magára öltheti a hazája elvesztésén kesergő mandátumos, ugyanakkor a nagyvilágban kedve szerint csavargó-kóborló, mandátum nélküli szerelmes költő szerepét is. Ferenczes az örök kisebbségi baszk portréjában ugyan félreérthetetlenül utal a jelenre, de maga a kötet a spanyol-portugál, fantasztikummal, legendával átszőtt hispán-latin (gyarmatosított indián) világ költői felfedezése és honosítása. Zazpi–Ferenczes nem tesz mást, mint a jellegzetes spanyolos költészeti formákat asszimilálja a magyar költészeti hagyományba (madrigál, gázel, quintilla, seguidilla, soledad, cantiga, glosa, gallego és kecsua népköltés, románc, copla). Máskor pedig a jellegzetes európai és magyaros formákat (siralmas ének, népdal, ária, szonett, limerick, szerenád, latin mise) hispán-latinizálja. A költő játszik a verssel, a nyelvvel és a kultúrák interferenciáival. Ferenczes szívesen használja a habitusához közelebb álló, zeneileg, ritmikailag erősen intonált dal/cantar különféle változatait, illetve kitüntetetten fordul a folklórhoz (egymásba játszatva az andalúz, az inka és a magyar népdal sajátosságait: „A Sierrákon túl / Él egy csalogány / Micsoda madár / Jaj micsoda lány” – Madrigál) és a verstanilag nagyobb szabadságot adó epikus tartalmú versformákhoz (románc, verses fabula). A kötet Inka románcok ciklusának tragikus és víg balladatörténetei például zeneileg lirizált felezőnyolcasokban is megszólalhatnak (Az árnyék románca; Az inka apáca románca). A Zazpi kötetegész dinamikus ritmusa a versformák poeta doctusi változatosságából, a briliáns nyelvi regiszterek és modorok rapszodikus váltásaiból épül. A két szélső tartományt a vágánsköltők szabadszájúságát idéző bordélyházi pornográf Vulgarden limerick- és az Amor mistica-ciklus [sic!] képezi. Ez utóbbi – Amor mystica címmel 2011-ben önálló kötetben is megjelent – darabjai (Ave; Stabat mater; Psalmus; Rex tremende stb.)megfelelnek az egyetemes katolikus liturgia szakrális rendjének, kitárulkozó önvizsgálata, misztikus áhítata azonban mélyen személyes konfesszió. S míg a Stabat mater madonnája bronzbőrű indián, a záró ima, a Vesperas már a magyar szakrális folklórból ismert archaikus népi imákra alludál: „Istenem, ki mögöttem állsz, / adj jó álmot, szép kis halált, / úgy nyugodjam az ágyamban, / mint a Fiad a jászolban, / ne kísértsen meg az ördög, / őrangyalod fejem fölött”. – Valóban „bűbáj lengi át ezt a versvilágot” (Ferenczes), és elemi létbizalom.

Az intertextusok, vendégszövegek, allúziók enciklopédikus gazdagságával a Szilágyi Domokos-i költészethez mérhető, de újszerű szövegszervezésű kötet a kisebbségi sorspárhuzamot (indián–kisebbségi magyar) és a teremtésben vagánysággal és alázattal helyét kereső embert egyszerre „fantasztikus költői játék”-ban és „élménydús utazás”-ban (Gajdó) írja le. A recepció szerint a Zazpi-versépítkezést éppúgy jellemzi a romantikus, a későmodern és a premodern attitűd, mint a posztmodern szövegkezelés. Abban a legtöbb kritikus egyetért, hogy a klasszicizáló „Télikék a kötet egyik legfontosabb ciklusa, olyan költői mű, amelyben a magyar költészet teljessége pulzál.” (Fekete J.) Illetve a Gozorú című félszonett-ciklus, különösen ennek mester-félszonettje, mely „a huszadik század sokféleségét, igazságtalanságait és szenvedéseit megtapasztalt alkotó búcsúja” (Gajdó): „Föld és ég között karom kitárom, / Előtted lengek árván Istenem, / Semmi ágon, temérdek »nincsen«-en – / Ahogy éltem, úgy jön a halálom. // Fölösleges minden ami történt. / Éltemhez méltón rendezd elestem. / Mint porszemen tedd rajtam a törvényt.”