Agitátorok

1968-ban forrongott a világ, a tiltakozási hullám azonban elkerülte Magyarországot. A nyugati fiatalokat megmozdulásokra ösztönző újbaloldali eszmékre közvetlenül két magyar játékfilm rezonált. Jancsó Miklós rendezésén, a Fényes szeleken (1969) és az Agitátorokon, Magyar Dezső filmjén egyértelműen látni a fél világon végigsöprő diáklázadások hatását. De miről lehet ’68 kapcsán filmet készíteni, ha Magyarországon nem volt a rendszerrel szemben nyílt ellenállás? Nem voltak utcaköveket felszedő lázadó diákok, mint Párizsban, nem tüntettek a reformok mellett, mint Prágában, és nem voltak sztrájkoló munkások sem. Az ország a kádári konszolidáció látszólagos nyugalmában élt. Amiről fontos lett volna, mint a csehszlovák reformokat elfojtó, többek közt magyar részvétellel zajló katonai intervenció, arról a Kádár-rendszerben nem lehetett őszintén beszélni. S bár kivételként született a diáklázadás témájáról film, a maga idejében nem vált széles körben ismertté az egyórás, 8 mm-es filmre rögzített Tanítványok, a Gulyás testvérek amatőr filmje, amelyet 1967-ben készítettek, de már ’68 szellemiségét közvetítette.

Magyarországon ’68 eszméiről csak más történelmi kor leple alatt lehetett beszélni. Jancsó a Fényes szelekben a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) 1947-ben betöltött szerepéről és általában a forradalom mechanizmusáról készített parabolát, miközben a szereplők koreográfiája és jelszavai egyértelműen a diáktüntetéseket idézik. Az Agitátorok pedig látszólag a Kádár-korban dicsőített (és meghamisított) 1919-es kommünről szól, miközben mindvégig a ’68-as mozgalmak szellemisége és radikalizmusa árad belőle. Filmnyelvi újításai és forradalmi hangvétele mégsem tudott hatást gyakorolni sem a hazai filmkészítésre, sem a társadalmi mozgalmakra: a rendező diplomamunkáját, amely egyúttal a Balázs Béla Stúdió első egész estés játékfilmje, 1986-ig betiltották.

A Tanácsköztársaság idején játszódó Agitátorok alapjául Sinkó Ervin Optimisták című könyve szolgált, de megidézi az 1919-es kommunista forradalom más szereplőinek, így Lukács György, Lengyel József és Szamuely Tiborné visszaemlékezéseit is. A film követi a – korabeli szóhasználattal – „133 dicsőséges nap” időrendjét, és nyomokban felvillantja a történelmi eseményeket, mégsem korhű történelmi filmről van szó. Magyar Dezső számára nem egyetlen történelmi korszak, hanem a forradalom elvont eszméjének ábrázolása a fontos. Inkább csak apropó az 1919-es proletárdiktatúra a forradalom morális kérdéseinek megfogalmazásához, egyúttal önkritikus agitációjához. A világnézeti viták kifejezése esszéisztikus formában történik, amelyet akkoriban a francia újhullám formabontó rendezője, Jean-Luc Godard képviselt, s akinek munkái Magyar Dezső rendezésére is hatottak. A minden szempontból formabontó Agitátorokban a cselekmény helyett a túlburjánzó verbalitás és az archív felvételek újszerű használata a meghatározó. Az ideológiai szócsaták szinte befogadhatatlan töménységben és ütemben áradnak a filmből, de a vélemények folyamatos ütköztetéséből egyvalami világosan kitűnik: a megszállottság, amely vonatkozik a film szereplőire és készítőire egyaránt. Az archív felvételek a vizuális dinamikát megteremtve ellenpontozzák a szereplők folytonos eszmecseréjét, és megidézik az adott történelmi kort. Az illusztrálás mellett azonban más feladatot is kapnak a régi dokumentumfelvételek: létrehozzák a film elvontabb, fogalmi jelentéssíkját. Az archívok nem követik, inkább megtörik a cselekmény menetét, és a fiktív felvételekkel váltakozva asszociációkat teremtenek, így tágítják a film cselekményvilágának idejét és terét.

Az Agitátorok betiltása a Kádár-rendszer skizofrén viszonyát tükrözi a baloldali eszmékhez és így önmagához is. Magyar Dezső forgatókönyve ugyanis a Tanácsköztársaság ötvenéves évfordulójára kiírt pályázat nyertes munkája volt, ám az önmagát „létező szocializmusnak” nevező rendszer hivatalos képviselői számára a forradalom ideájával szenvedélyesen azonosuló film veszélyesnek bizonyult. Az Agitátorok lendülete, a forradalomról alkotott romantikus elképzelése szemben állt a szocializmus hivatalos, egyféle értelmezést engedő, megkövesedett marxista felfogásával, és inkább a nyugati újbaloldal szellemiségéhez illeszkedett.

Az alkotók a kor fiatal, hamarosan a hazai művészeti életben fontos szerepet betöltő értelmiségei. A társszerző és egyik főszereplő Bódy Gábor a tépelődő forradalmárt, a Sinkó Ervinről mintázott Botost alakítja, Földes László (akkor még nem Hobó) az erőszakban hívő vörösterrorista Bőrkabátost, az anarchistát Szentjóby Tamás formálja meg, s szerepel a filmben Dobai Péter író, forgatókönyvíró is. Fontos szerepet kap az újbaloldal képviselője, Révai Gábor, akinek szerepeltetését különösen kifogásolták a film „cenzorai”, mivel az úgynevezett maoista összeesküvés miatt ítélték el pár hónappal a film forgatása előtt (arról nem beszélve, hogy az ötvenes évek hírhedt kultúrpolitikusának, Révai Józsefnek a fiaként rossz emlékeket ébreszthetett fel a nézőben).

Magyar Dezső következő filmtervét sem nézte jó szemmel a hatalom, s a Dobai Péter által írt Hat brandenburgi versenyből csak egy epizód készülhetett el. A rendező a mindenkori elnyomásról és lázadásról szóló Büntetőexpedíció elkészítése után 1971-ben emigrált. Vele együtt ’68 forradalmi eszméje is eltűnt a magyar filmből.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala