Az állampolgár

A film médiuma természeténél fogva némi fáziskéséssel reagál az aktuális társadalmi eseményekre: a filmkészítés – elsősorban persze a játékfilmkészítés – kollektív és ipari jellegű, erősen operacionalizált tevékenység, amely művészi és financiális értelemben is hosszú előkészítést igényel. Ezért jelentett meglepetést a Fekete kefe (2005) abszurdjával debütáló Vranik Roland harmadik nagyjátékfilmje: tökéletesen szinkronban készült ugyanis fontos aktuálpolitikai és a szélesebb társadalmat foglalkoztató kérdésekkel. Pedig amikor a rendező hozzáfogott a harmadik világból Magyarországra érkező emberek kálváriájáról szóló filmtervhez, még messze voltunk a 2015-ös migránsválságtól. Ám filmjét gyorsan megérlelte az idő, Az állampolgár 2017 januári bemutatójakor nemcsak a fél ország, de egész Európa a migránskrízisről beszélt.

A film hőse az Afrikából érkezett, későötvenes Wilson (a ténylegesen nálunk élő Dr. Cake-Baly Marcelo brillírozik első filmszerepében), aki jó ideje Magyarországon tartózkodik. Stabil munkahelye van, barátokat is szerzett, megkeseríti azonban az életét, hogy sokadik nekirugaszkodásra sem sikerül átmennie az állampolgársági vizsgán. A fakó és rozsdás (rozsdafehér, rozsdakék, rozs­dazöld) színekkel teli, inkább átmeneti szállásra, semmint igazi otthonra emlékeztető albérletben magányosan tengődő férfi életében komoly változást hoz, amikor hozzáköltözik korban, lélekben hozzáillő tanára, Mari, sőt mindjárt plusz két fővel bővül a lakás, megjelenik ugyanis a hatóságok elől csecsemőjével bujkáló fiatal iráni lány, Shirin. Wilson két tűz közé kerül: kötelességének érzi Shirin bújtatását, de emiatt elmérgesedik a viszonya Marival. A nő kétségbeesésében feladja Shirint a hatóságoknak.

Az állampolgár kétarcú film. Erénye, hogy közel hozza a nézőhöz annak a szubkultúrának – a „menekülteknek” – a képviselőit, amelyet az átlagpolgár nem ismer, de amely ugyanolyan érző, félő, remélő lényekből áll, mint amilyen ő maga. A film továbbá hatásosan érvel amellett, hogy a szó: „menekültkérdés” mennyire szimplifikál, illetve hogy nincs két egyforma sors, hanem sok-sok egyes ember van. Bármely néző számára átélhető módon beszél az idegen kultúrába keveredett emberek mindennapi kínjairól, így az őket sújtó, hétköznapi szalonrasszizmusról, és megmutatja a számkivetettek „csengőfrászát” is, a helyzetet, amikor egy csengetés nyomán rettentő monstrumot gyanít a képzelet, pedig csak a postás vagy a közös képviselő áll az ajtóban. Wilson és Shirin karakterének izgalmasságát elmélyítő, egyúttal a velük való azonosulást segítő ötlet, hogy tán, ha kétszer szólalnak meg az anyanyelvükön, egymással is jobbára magyarul (tehát nem angolul vagy más világnyelven) kommunikálnak. Rögvesztettségük mellett a részben kényszer, részben akaratuk szülte kapaszkodási vágy az új kultúrába az, amely összeköti az iráni lányt és az afrikai férfit.

Másfelől viszont Az állampolgár korántsem hibátlan film. Egyik ellentmondása Wilson pozíciójának átmenetiségéből, sőt értelmezhetetlenségéből fakad. Az, ahogyan a hivatalosságok – a vizsgabiztos az állampolgársági meghallgatáson, az aktakukac a kormányhivatalban, a rendőrök a törvénytelen házkutatáskor – bánnak vele, azt szuggerálja, mintha Magyarország kizárólag a szőrös szívű bürokraták és érzéketlen rendszerszolgák hazája lenne, ugyanakkor Wilson sorsa és pozíciója ennek pontosan az ellenkezőjét sugallja. Magyarországon él jó ideje (ezt nyomatékosítja, hogy a nyelvet is szépen megtanulta), stabil munkája van, ahol sikerek is érik (az év dolgozójának választják), továbbá – bár rendre elvérzik az állampolgársági vizsgán – fel sem vetődik, hogy visszatoloncolják a hazájába.

Mindennek tetejébe – és ez egy újabb anomália a dramaturgiában – Vranik Ro­land egyszerre, egyidejűleg fogalmaz meg két ellentétes állítást. Az álnok társadalmi környezetet ostorozza, miközben arról beszél, hogy mindenki a maga szerencsétlenségének kovácsa: a figurák a terveik, álmaik elenyészését voltaképp saját maguknak köszönhetik. Nem az ármánykodó bürokraták, hanem saját korlátoltsága akadályozza meg Wilsont abban, hogy megértesse Marival, miért is bújtatja Shirint, és végsősoron ez: a férfi őszintétlensége az oka annak, hogy az egyébiránt jószándékú, ám a bizarr társbérletben érthetően dezorientálódó Mari feladja a lányt a rendőrségen (ezzel azonban megmérgezi kapcsolatát Wilsonnal). Nem világos az sem, hogy Shirin miért szökik meg a menekülttáborból, ahol biztonságban volt, hiszen nem akar tovább­utazni Magyarországról (ha akarna, érthető lenne a szökése). Összességében tehát nem a nagybetűs társadalom vagy a kisbetűs csinovnyikok tesznek keresztbe a hősöknek, hanem saját maguk. Mindez akár még rendben is lehetne (kevés izgalmasabb téma van annál, hogy az ember miként használja ki, csapja be önmagát), csakhogy ez a film nem (csupán) a főszereplőiről, hanem az ellenséges hivatali közegről is szól. Hiszen – és ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz – nincs egyetlen olyan „hivatalosság” sem a filmben, aki ne lenne minden gesztusában, minden sejtjében visszataszító.

Ezek az ellentmondások kezdetben nem, ám idővel elnehezítik a filmet. Az állampolgárt Vranik Roland érzékenysége, empátiája helyenként már-már fassbinderi magasságokba emeli, máskor viszont a film publicisztikussá válik. A zsurnaliszta maga alá gyűri a művészt: az emberi kiszolgáltatottságról és alávetettségről szóló példázat aktualitássá sekélyesül.