Csendország

Lakatos Róbert szorosan kötődik szülővárosához, Kolozsvárhoz, az erdélyi tájhoz, kultúrához, hagyományokhoz, emberekhez. Eddigi munkái – rövidfilmek (Ördögtérgye, 2004), dokumentumfilmek (Moszny, 2006) és egy egész estés játékfilm (Bahrtalo! Jó szerencsét!, 2008) – legalábbis erről tanúskodnak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a Lengyel Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerezte meg operatőri diplomáját 2000-ben, filmjei pedig a budapesti Inforg Stúdió produkciójában valósultak meg. Az alkotó azonban jelenleg is Kolozsváron él, ahol a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó, film és média szakának tanára.

Művészetének visszatérő vonása a dokumentarista és fikciós formák elegyítése egyfelől, a groteszk-szatirikus hangvétel másfelől. Első, feltűnést keltő, komoly nemzetközi fesztiválsikereket elérő, a magyar filmkritikusok által is elismert munkája, a Csendország a dokumentumfilm felől mozdul el a megkonstruált történetépítés felé, humora pedig bensőséges, empatikus. A történet ugyanis egy siketnéma kisfiúról, a tízéves Nyika Alfrédról (Alfiról) szól, aki a nyári szünetre hazalátogat a kis gyimesi faluba a halláskárosultak kolozsvári intézetéből. Ám hogy mivel telik a vakáció, abba már Lakatos is beleszól, miközben továbbra is tiszteletben tartja a „valóságot”, hiszen helyi motívumokkal dolgozik. A mesei környezetbe illő mesei véletlen, hogy két faluval arrébb is él egy siketnéma, méghozzá egy fényképész. Az ő Alfiékról készülő családi fotója indítja el a történetet: az esemény elbűvöli a kisfiút, ezért édesapja (avagy a rendező?) megajándékozza egy fényképezőgéppel. Ezt követően Alfi fotózását követjük nyomon, ahogy tanulgatja a dolgot a siketnéma fényképésztől és annak feleségétől, ahogy bejárja a falut és vidékét, s lencsevégre kap mindenkit szűkebb és tágabb környezetében. A fényképezés igézetében telik el a nyár, mígnem ősszel Alfinak vissza kell térnie a városi intézetbe. A keretes történet végén a kisfiú megrendítő szomorúsággal készül a búcsúra.

A fő motívum alapján is sejthető, hogy az Alfi számára a környezetével folytatott kommunikációt segítő fotózásban mélyértelmű önreflexió rejlik: Lakatos voltaképpen saját operatőri-rendezői hivatásáról vall a kisfiú tevékenységén keresztül, egyfajta ars poeticát fogalmaz meg, hiszen ahogy Alfi kommunikál a világgal a fényképezőgépén keresztül, ahogy beállítja a felvételeit, ahogy „rendez”, ugyanezt teszi kamerájával az alkotó. Minderre egy finom, szinte alig észrevehető, ám következetesen alkalmazott stilizáció is felhívja a figyelmet: a hang használata. A kisfiú néző-, pontosabban „halló”-pontjával azonosulva a hang gyakran torz, a befejezésben pedig teljesen elnémul. Ily módon a film saját médiumában reflektál a fogyatékkal élők helyzetére, hív azonosulásra, miközben van ebben a gesztusban némi költői játékosság is, ahogy a fényképezéssel kapcsolatos szituációk is gyakran bájosak, viccesek. A Csendország nem akar komolykodó, filozófiai igényű példázatot bemutatni, nem allegorizálja a fényképezést, miközben mindvégig átszövi a filmet ez a fajta elvontabb értelmezési lehetőség. S ugyanígy nem erőszakolja rá motívumát Alfi és családja történetére: annak legmeghatározóbb, sors­alakító eleme továbbra is a kisfiú élethelyzete, belső drámája, amely a nyárvégi elválásban csúcsosodik ki. Ekkor Alfi nemcsak a számára oly fontossá és kedvessé váló fényképezéstől szakad el, hanem mindenekelőtt szeretett családjától, környezetétől, a tájtól – az otthonától. Másképp fogalmazva, miközben Lakatos a dokumentumanyagba beépített konstruktív elemmel érzékenyen beszél voltaképpen saját magáról, illetve tevékenységéről, tiszteletben tartja a valóságot, azaz közreműködőinek személyes sorsát, életét. Feltehető a kérdés: voltaképpen kinek a filmjét is látjuk? A fényképező kisfiúét, vagy az őt fényképező rendezőét? Melyik a „valós”, és melyik a „fiktív”? A kisfiú által készített képek, vagy a rendező által forgatott film? Ki dokumentál kit; ki mesél kiről? A gyakran felbukkanó tükör- vagy ablakmotívummal is hangsúlyozott dilemmákra szerencsére nincs egyértelmű válasz, csak valamiféle termékeny, elgondolkodtató bizonytalan­ságérzet fogalmazódik meg a nézőben, nem utolsó sorban a film mint médium összetett természetéről.

Lakatos Róbert filmje miközben sok mindent elmond saját médiumáról, talán még többet elárul az emberről, az emberi kapcsolatokról, miszerint a másság: közel hoz. Így válik munkája a dokumentum és fikció nagy hagyományú, a hetvenes évek Budapesti Iskolájában gyökerező elegyítésének egyéni hangú és megindító szépségű példájává.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala