Egy kis hely a Nap alatt

Szász Péter másfél évtizedes forgatókönyv­írói karrierje után elkötelezte magát a filmrendezésnek, de az irányváltás után is hű maradt önmagához. Ahogy írói munkájában jobbára a könnyed, populáris formákhoz vonzódott (Keleti Márton Fel a fejjel című, 1954-ben készült filmjétől egészen Gertler Viktor 1966-os És akkor a pasas…-áig), úgy első rendezéseit szintén a műfajérzékenység és a humor fémjelezte. Számottevő különbség azonban, hogy a rendező Szász sorra-rendre kurzushű témák feldolgozásában használta fel a vígjátéki tehetségét: első munkáiban ugyanis munkásmozgalmi kalandtörténeteket vitt a vászonra – legyen szó akár a második világháború alatti illegális szervezkedésről (Fiúk a térről, 1967), akár a Tanácsköztársaságról (Kapaszkodj a fellegekbe!, 1971). Harmadik filmjével tovább folytatta (Forgács Iván kifejezésével) a „filmvígjáték-publicisztika” sajátos műfaji alakzatának kidolgozását. Az Egy kis hely a Nap alatt szintén a hiteles baloldali cselekvés nehézségeiről tudósít, de a formátumos konfliktusokat megejtően hétköznapi problémákra cseréli, és a kalandfilmes keretet a jelenkorba helyezett társadalmi szatíra váltja fel.

Az alig másfél nap alatt játszódó cselekmény a kisvárosi pártfunkcionáriusról, a mindent elintéző Gyula bácsiról (Bencze Ferenc) mesél, aki vizsgázni indul Budapestre, de a KISZ-bizottság hajmeresztő kéréssel fordul hozzá: ha már úgyis a fővárosban jár, zenekart és karmestert kell szereznie az új Művelődési Ház másnapi felavatásához. Ez a lényegében teljesen értelmetlen feladat szent céllá nemesedik a já­tékidő során, mert a közösség sorsát szívén viselő kisember az egyre sokasodó akadályok dacára is el akarja végezni azt, amire megkérték. A pándoki kommunista közösség baltahomlokú őrangyala már a „Jog és etika” vizsga szünetében is a nagyhajú karmester, Gáti Béla telefonszáma után kajtat, később egy rábízott kisgyerekkel a nyakában rohangál a zenekari pénz után, és az sem tántorítja el, hogy a szabad szombatra hivatkozva majd’ minden ügyintéző széttárja előtte a kezét. Szász a buzgó pártember kálváriáját afféle fővárosi pikareszkként meséli el, amelyben egymásra hágnak a kao­tikusságukban nevetséges epizódok, és sorra-rendre elrajzolt mellékfigurák szegődnek a főszereplő mellé, a szervilis álellenőrtől a kiabálás közben is flörtölő nőcskén át az ideológiailag képzett tinédzserig. Gyula bácsi „Eroica-akciója” (hiszen feltétlenül Beethoven Eroica című művét kell a zenekarnak eljátszani a vidéki avatáson) egy­aránt szatirikus fényben láttatja a nagyvárosi cinizmust és a pándokiak konokságát, de iróniája a főhőst sem kíméli: a pártbizottság szuperhőse végül elalszik a koncert alatt.

Az Egy kis hely a Nap alatt leglátványosabb stratégiája a halmozás: sok a beszéd, az esemény, sok a szereplő és sok a statiszta. Szász jószerével áthatolhatatlan hangi/képi masszát komponál a főszereplő köré, aki minduntalan szeretne utat vágni a rengetegben – és a komikus hatás legkivált a tömeggel és az akadályokkal folytatott küzdelemből fakad: a kettősökre komponált beszélgetéseket folyton megzavarják, és rendre új probléma tűnik fel. Ebben a filmben Budapest népsűrűsége Mexikóvárosét idézi, a Fradi meccsen szurkolók ezrei ordítanak, az ismerősöknél házibuli van, a boltokban tömeg. Nem csoda, hogy a forgatagban az egyik gyerekszereplőnek nyoma vész. Szász mind a történet- és dialógszerkesztés, mind a formanyelv frontján ezt a maximalista esztétikát követi: a koncentrált dramaturgia nagyszámú eseményt sűrít rövid időszakaszba, a verbális játékok összetorlódnak, a hosszú beállításokban fogalmazó operatőr (Ragályi Elemér) minél több mozgó embert vagy tárgyat igyekszik összefogni egyetlen képben. Visszatérő kompozíciós eljárás az egyszerre tükröződő és átlátszó felületek használata, amelyek szintén megnövelik a szereplők és a képelemek számát, és a statikus képeket is mozgással telítik – mintha Szász kényszeresen a főhős körüli világ sűrűségét szeretné hangsúlyozni. Ez a lefegyverzően dinamikus mise en scène pontosan megragadja azt a szabadszombati káoszt, amely a főhős legfőbb ellenségét jeleneti, és Szász ezzel az eljárással még akkor is hatásosan bevon ezekbe a szekvenciákba, ha a történet tétje kevéssé átélhető a nézőnek.

Az Egy kis hely a Nap alatt elsősorban a dramaturgia hatékonysága és az ábrázolásmód elevensége miatt érdemes a figyelemre. Szász jellegzetesen újhullámos gesztusokat integrál a filmjébe (például egy kislány hosszan a kamerába néz), a városi kavargást pedig cinéma vérités dokumentarizmussal galvanizálja, de ezek a stílusmegoldások elsősorban a vígjátéki hatás szolgálatában állnak. Gyula bácsi budapesti kalandja hivatalosan az elvhű pártember dicsőségét zengi, ugyanakkor a politikai állítást felülírja a stílus és a vígjátéki eszköztár: az Egy kis hely a Nap alatt a mai szemnek elsősorban a nagyváros komikus káoszáról mesél.