Falfúró

Szociográfiai igényű környezetrajz, filmes önreflexió és groteszk humor – e három egyvelege alkotja a Kopaszkutyától (1981) Szomjas György filmjeinek sajátos hangvételét. Az itt megkezdett stílust a Könnyű testi sértésben (1983) tökéletesíti: koncepciózusan roncsolt képek adnak hiteles formát a társadalom perifériá­jára került szereplők történetének. Két évvel később a Falfúróban a melósélet új színtéren jelenik meg, az alkotók (operatőr Grunwalsky Ferenc, forgatókönyvíró Fekete Ibolya) a 8. kerület lepattant háztömbjéből a lakótelep betonlabirintusába költöztetik reménytelen sorsú szereplőiket. Az elbeszélés ismét archetipikus szituá­cióra épül: a Könnyű testi sértésben szerelmi háromszögre, most a tisztes férj és a végzet asszonya találkozására.

Gézának – Bán János kiváló a feszült, vágyait szavakkal nehezen kifejező, időnként indulatos, fiatal családapa szerepében – elege lesz addigi életéből, többre vágyik a monoton hétköznapoknál. Hirtelen felindulásában otthagyja gyári munkáját, és elhatározza, hogy falfúró kisiparosként új életet kezd. A kor jellegzetes elnevezésével: maszekol. A panellakás betonfalába nem lehet szöget beverni, ehhez speciális eszközre van szükség, ezért tűnik jó ötletnek az akkor ritkaságnak számító ütvefúró beszerzésével az anyagi jólét megteremtése. Géza, miközben lyukakat fúrva járja a lakásokat, találkozik a lakótelepi vamppal (hasonlóan a Könnyű testi sértéshez, itt is amatőr színész, Szatler Renáta alakítja a démoni nőt). Varázsától nem szabadulhat a férfit, aki feleségét (Szirtes Ági) és gyerekeit hátrahagyva egy időre hozzá költözik. Csak pár lakással jut messzebb a családjától, s kalandja nem tart sokáig, hamarosan visszakullog korábbi életének panelfalai közé.

Szomjas egy interjúban filmjei közös vonásának a szereplők kitörési vágyát nevezte. Gézára kétségtelenül igaz a változtatás belső igénye, amit szorongásos, visszatérő álma érzékeltet: a tetőn jár imbolyogva, a magasból néz le a háztömbök közötti aszfaltfolyosókra, és fejest ugrik a mélybe. S bár Géza tanácstalan, merre induljon, mikor új életformáját keresi, van bátorsága felrúgni azt, ami körülveszi (munka, család, kétszobás panel). Kitörési próbálkozása azonban szánalmas, hiszen a lakótelepi háztömbön nem jut túl. A nagy tettek helyett lehangolóan kis­szerű cselekedetek jutnak a hétköznapi hősnek. Miután megnézi a Hamu és gyémántot (Andrzej Wajda: Popiół i diament, 1958; Szomjas egyik meghatározó fiatalkori filmélménye), infantilisan adja elő a film lövöldözős jelenetét a lépcsőházban. A fúró a „fegyver” a „harcos” kezében: Gézát alsó kameraállásból látjuk, amint masináját mint egy géppisztolyt tartja. Szeretkezése a lakótelep igéző tekintetű nőjével is groteszk. Miközben a nő felajánlkozik, kalandfilm párbeszédjei szólnak a tévéből: az álarcos vitéz és a fúróbajnok párhuzamos montázsa nevetségessé teszi az együttlétet, s ezt a hatást fokozza, amikor a csúcsponthoz közeledve a férfi a lábával véletlenül beindítja a szerszámot. Nem egyszeri az együttlét szánalmassá tétele Szomjasnál, filmjeiben a szeretkezések rendre lefokozzák a férfi–nő kapcsolatot. A Könnyű testi sértésben zúgó, villogó neonfényben, máskor a konyhapulton, a Roncsfilmben (1992) mosógépen esik meg az aktus.

Gézának az önállóságért vívott harcban sok kis­szerű ellenféllel kell megküzdenie, a bürokratáktól az állami szektor melósaiig. Mindennapi haragosa a lakótelepi élet kiskirálya, a házmester. Andorai Péter felejthetetlen a lakótársakat saját örömére bosszantó, „Újpesti Dózsa” feliratú lila melegítőben feszítő, suttyó gondnok szerepében.

Miközben Géza űzi az ipart, egy másik vállalkozás is virágzik a lakótelepen: unatkozó GYES-es anyukák működtetnek „klubot” a Te meg én presszóban, hogy prostitúcióval egészítsék ki jövedelmüket. A filmből nem derül ki, hogy igaz vagy csak pletyka a kismamák pénzkereső tevékenysége, ugyanis a Szomjas rendezéseit jellemző külső nézőpontok, áldokumentarista betétek itt is rendre megakasztják a cselekményt, és elbizonytalanítják a nézőt. A „mintha” riportok civil szereplői a hitelesség látszatát keltik, miközben a cselekményből kizökkentő, elidegenítő hatások figyelmeztetnek: csak játék ez a „valósággal”.

Szomjas és Grunwalsky tudatosan építi a szereplők életvilágát tükröző audiovizuális „romhalmazt”. Az invenciózus operatőri kalandozás „elrontott”, nem a konvencióknak megfelelő kompozíciókat hoz létre, amikor kifigyeli a szereplőket, ellesi a hétköznapi pillanatokat. Az alkotók hasonlóan járnak el a hangok montázsával. Már a Könnyű testi sértésben hangsúlyos a zenerészletek (opera­áriák) váratlan használata, a Falfúróban pedig a zajok törmeléke a roncsolt vizualitással egyenrangú alkotóelemként járul hozzá a lakótelep zavaros közegének megteremtéséhez: a rádióreklámok és tévéadások adják a folyamatos alaphangot, amivel a házmester éneklése, lakásokból kiszűrődő beszédfoszlányok keverednek.

A korának kaotikus állapotát hűen tükröző Falfúró utat talált a közönséghez, és azóta sem ment ki a divatból, a városi folklór rigmusai és karakterei ma is népszerűek. S bár messze már a szocializmus, öröksége mégis itt él velünk: a panellakások falába változatlanul kihívás szöget beütni.