Itt vagyok

Szimler Bálint 2011-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Enyedi Ildikó osztályában. Az Itt vagyok még vizsgafilmként készült el, ám az osztály kiugróan sikeres produkciójának bizonyult: 2010-ben a Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb kisjátékfilm díját, s ugyanebben az évben meghívták a cannes-i filmfesztivál főiskolás vizsgafilmeket bemutató Cinéfondation szekciójába. Szimler ezekben az években osztálytársával, Rév Marcell operatőrrel dolgozott együtt: az Itt vagyok után közösen készítették el dramaturgiailag és képileg rendkívül igényes zenei filmjeiket, a Kodály Method (2012) című tizenegy részes sorozatot, majd a Balaton Method (2015) című egész estés produkciót.

Az Itt vagyok egy nemzedék színrelépésének jellegzetes közérzetfilmje: a 2000-es évek huszonéves nagyvároslakóinak csellengéséről szól. A téma és az életérzés a rövidfilmet olyan művek utódaivá avatja, mint a Kádár-kori pangást lételméleti síkra emelő Jeles András-film, A kis Valentinó (1979), közvetlen előzménye pedig három, egymás után viszonylag hosszabb kihagyással készült, ám stílusukban és szemléletmódjukban rokon munka: Reich Pétertől a Rám csaj még nem volt ilyen hatással (1993), Hazai Attila író és Pohárnok Gergely operatőr közös rendezése, a Cukorkékség (1999) és Vranik Roland első filmje, a Fekete kefe (2005). Azon túl, hogy valamennyi film fekete-fehér, és a fiatal felnőtt nemzedék életét mutatja be, közös elem ezen életek bizonytalan, sehova sem vezető kiúttalansága, a csellengés, a kallódás, továbbá a mindebből fakadó drámaiatlanság. Különösen elgondolkodtató e filmek társadalmi jelentése, miszerint a kádári pangás után, a rendszerváltást követően sem változott ezen a téren sok minden – legalábbis a filmek által játékba hozott közegben. Felvethető ugyanis, társadalmi értelemben mennyire általánosítható ez a nemzedéki magatartás. A filmek kétségtelenül egy-egy szubkultúra szereplőiről szólnak: A kis Valentinó a csövesekről, a Rám csaj… a korszak alternatív zenei világáról, a Cukorkékség és a Fekete kefe pedig a kábítószerfogyasztók „szektájáról”. Ám valamennyi film azzal az igénnyel lép fel, hogy a bemutatott társadalmi szegmensen túlmenő, általánosítható, filozofikusabb képét fogalmazza meg a korszellemnek, még ha ebbe a komolyabb hangba gyakran csendes irónia is vegyül.

Hasonlóan történik ez az Itt vagyok esetében. Szimlernél még kevésbé azonosítható a főszereplő Viktor nevű karakter (szub)kulturális hovatartozása. Hőse „főállású” flâneur, városi kószáló. Tökéletesen megfelel a Charles Baudelaire által megalkotott, majd Walter Benjamin révén filozófiai szintre emelt fogalomnak: kicsit különc figura, aki sajátos módon lép kapcsolatba az őt körülvevő világgal; nyitott szemmel jár, figyel, megéli a pillanatot, de mégsem válik igazán részévé semminek, kívül marad mintegy saját történetén is. A karakter megalkotásának kulcsa ezért a főszereplő. Vida Viktor személyében Szimler egy valódi budapesti flâneurt talált, aki lényegében önmagát alakítja, ahogy önmagukat játsszák, vagy legalábbis igen természetes, eszköztelen játékmódot valósítanak meg a körülötte felbukkanó mellékszereplők is.

A flâneur karakteréből fakad a film – ugyancsak az elődöket idéző – dramaturgiai szerkezete, sőt akár lefokozott műfajisága, a pikareszk-, illetve road movie-jelleg. Viktor egyik alkalmi ismerősétől a másikig csapódik, eltölt velük valamennyi időt, majd továbbáll. Van ebben csajozás, barátok felkeresése, véletlen összefutás. A közös elem, hogy egyik sem vezet sehová, Viktor mindenhonnan lelép. Néha őt küldik el, mint az első lány, akinek hazaérkezik az anyja, máskor ő „passzolja át” a randevúra hívott lányt alkalmi ismerősének és így tovább. A csellengés sehova sem tartását fejezi ki az epizodikus, mellérendelő, sehonnan sehova sem tartó elbeszélésmód, a hiányt pedig a kifejezetten cselekményes, kalandokat ígérő műfajiság lebontása fokozza. A folyamatos mellérendelésnek két, dramaturgiailag nyomatékosabb, ám stílusosan ugyancsak kifejtetlen pillanata van. A második „epizódban” egy földön fekvő embert vesznek észre Viktorék. Főhősünk később visszatér az esethez: a férfit akkorra már letakarták a biztonsági őrök. A halál, a mulandóság megjelenik tehát a történet expozíciójában, de csak egyfajta figyelmeztető jelként, következmények nélkül. A másik, szó szerint emeltebb pillanat a zárókép, amikor Viktor váratlan ötlettől vezérelve felmászik egy magas fára, int a szemben lévő ház erkélyén meglátott nőnek, majd lemászik és elsétál. Egyszerre hétköznapi és költői kép, ahogy ez a film valamennyi helyzetéről elmondható.

A film legfontosabb „stíluseszköze” azonban főszereplője. Vida Viktor egyfajta társ­szerzője az Itt vagyoknak; ha a szituációk a forgatókönyvet is jegyző rendező tehetségét dicsérik is, a rögtönzött (vagy annak ható) dialógusok és gesztusok mélyen belőle fakadnak. Elakadó mondatai, félszavai önmagukban is kiválóan fejezik ki a film központi gondolatát és hangulatát, amelyet talán ez a mondata foglal össze a legjobban: „Felvillanyoz, hogyha nem történik semmi.” Karakterében ráadásul van valami furcsaság; ő – és vele a film – nem egy különleges szubkultúrába, hanem egy különös személyiség életébe enged bepillantást, az ő érzékenységével látjuk a világot. A kép, amely ily módon feltárul, néhány centivel elemelkedik a hétköznapok valóságától: kicsit szürreális, kicsit abszurd, de csak annyira, hogy általa érdekes, lebilincselő, sűrített és nagy kifejező erejű legyen annak az életnek a képe, amelyre a sajátunkként csodálkozhatunk rá.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala