IV. Károly király és Zita királyné megkoronázása

Elődje, Ferenc József 1867-es megkoronázásáról érthetően nem készült mozgókép, ezért Károly az első magyar király, akinek uralkodóvá avatásáról film született – egyúttal az utolsó, aki az ország trónján ült. A közvetlen előkészületekkel együtt négynapos koronázási ceremóniát bemutató, eredetileg félórás anyag páratlan érték: kortörténeti, helytörténeti fontossága mellett filmtörténeti jelentősége is nagy, ez ugyanis az első hosszabb magyar dokumentumfilm. Korábban csupán „dokumentumfelvételek” születtek Magyarországon, a IV. Károly király és Zita királyné megkoronázása azonban méltán és saját jogon nevezhető már „komplett” dokumentumfilmnek. A koronázásra 1916. december 30-án került sor; az esemény századik évfordulóján, 2016-ban készült el a Magyar Nemzeti Múzeum és a Filmarchívum kooperációja eredményeképpen a film analitikus vagy kritikai változata. Tomsics Emőke, a Nemzeti Múzeum kutatója a Történeti Fényképtár portréfotói segítségével beazonosította a több száz személyt felvonultató anyag legfontosabb szereplőit, és rekonstruálta az események sorrendjét. Az archívum munkatársai a film képeit tűélessé tették, továbbá magyarázó feliratokkal látták el.

Ferenc József 1916 novemberének végén hunyt el, Károly főherceg és felesége, Zita hercegné koronázását pedig nem kívánták átvinni a következő évre. Kevés idő állt tehát rendelkezésre az esemény előkészületeihez és mozgóképre rögzítésének megszervezéséhez. A teljes projekt koordinálásának feladata Bánffy Miklós grófnak jutott, a díszletezésen rangos építészek dolgoztak (Lechner Jenő, Pogány Móric, Kós Károly); a felvételek készítésének jogát két stúdió kapta meg. Mindkettő komoly rutinnal rendelkezett a dokumentum­anyagok készítése terén: a Kino-Riport legfőbb profilja – neve is jelzi – pontosan ez volt, míg az Uher Filmgyár 1913-tól rendszeresen jelentkezett híradókkal. Összesen heten vették fel az eseményeket, köztük neves filmrendezők (Ifj. Uher Ödön, Fodor Aladár, Illés Jenő), továbbá a szakma krémjét jelentő operatőrök: Virágh Árpád, Bécsi József, Kovács Sándor és Polik Dezső. Főrendezőként egyes források Balogh Bélát, mások Kertész Mihályt nevezik meg.

A film kortörténeti jelentősége sokrétű. Ez a királlyá koronázás szertartásáról ismert legautentikusabb forrásunk, továbbá a korabeli és a jövőbeli Magyarország sorsának alakítói vonulnak fel a filmben. Megjelennek a legfőbb nobilitások: hercegek és hercegnők, grófok és grófnők, palotahölgyek és főudvarmesterek, egyházi vezetők (püspökök, prépostok, apátok), valamint közjogi méltóságok (több minisztertől, illetve Tisza István miniszterelnöktől az utódján, Esterházy Móricon át ifj. Andrássy Gyuláig, aki majd a Monarchia utolsó külügyminisztere lesz). Pár másodpercig – tábornokok takarásában – az ekkor még politikailag súlytalan Horthy Miklós is feltűnik, később pedig Károlyi Mihály ballag el a kamera előtt. A kritikai változat alkotói rendre lelassítják, vagy kimerevítik a filmet, ráközelítenek egy-egy arcra és felirattal tudatják, hogy kit látunk (ennek nyomán nőtt a film játékideje az eredeti több mint kétszeresére). Miniszteri titkárok és tanácsosok, udvarnagyok, országgyűlési képviselők, rendőri vezetők, a művészeti élet alakjai – építészek, írók, sőt egy filmrendező – azonosítására is sor kerül: a harmincas években Hollywoodban világhírűvé vált Kertész Mihályról ez a két másodperc az egyetlen magyarországi mozgókép. A személyek mellett fontos szereplők a helyszínek is: bebarangoljuk Budapest emblematikus tereit, a parlamenttől a várig, a Lánchídtól a Nyugati pályaudvarig.

A maga korában a filmet komoly bírálatok érték az operatőri munka problémái és a belsők hiánya miatt. A vádaknak van némi alapja, hiszen akadnak rontott snittek (például a császári és királyi Vilmos-huszárok várbeli vonulásakor), jobbára mégis igazságtalanok a kritikák, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy az alkotóknak nem volt sok idejük dolgozni az anyagon. A utómunkával rekordidő alatt készültek el: egyes mozik már a koronázás napjának estéjén játszották a filmet.

Szép a nyitányban a Lánchíd madártávlati képe. Nemkülönben a Mátyás templom kapuja előtt várakozó koronaőrségről és a „pálcás urak csoportjáról” készült svenk (itt ráadásképp még közelit is kapunk az egyik koronaőrről); és hasonlóképp svenk mutatja a Pénzügyminisztérium előtt várakozó magyar királyi testőröket; ugyanitt a kamera előtt elvonuló darutollas-kalpagos férfiemberek néznek a kamerába, és teszik ezzel oldottabbá a mereven protokolláris helyzetet. A látvány dinamizálása felfokozott továbbá a koronázási dombon játszódó események, illetve a kardvágás szertartásának bemutatásakor (az új király a négy égtáj felé suhint kardjával, jelezve, hogy az országot minden ellenséggel szemben megvédi).

A filmet ért kritikai észrevételek közül csak azok tűnnek jogosnak, amelyek a belső felvételeket kérték számon. Kivált a Mátyás templomban zajló koronázási szertartás hiánya fájó: talán azért nem szerepel egyetlen snitt sem róla, mert a fényviszonyok ellehetetlenítették a forgatást. Van ebben valami szimbolikus: az embernek bár nagyszerű, de uralkodónak meglehetősen tehetségtelen – már 1917-től háttérbe szoruló, az ország jobbsorsán minden hatékonyság nélkül munkálkodó – Károly király megkoronázásáról szóló filmből éppen a címben jelzett esemény megmutatása hiányzik. Mintha azt sugallná mindez: van is, nincs is királya az országnak. A koronázási film alkotói kamerájukkal a régi, a „történelmi” Magyarország nekrológját írták meg – még ha ezt akkor nem is tudták.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala