Jelenések

Nem készült animációsfilmes pályára, mégis úgy hozta a sors, hogy M Tóth Éva útja a grafika felől az animációhoz vezetett. A szakmai fogások megismerésében olyan mesterek segítették, mint a rendezők közül – az animációhoz szintén a grafikusi praxis felől közelítő – Orosz István, illetve Varga György operatőr, akinek nevéhez számos pannóniás klasszikus – mindenekelőtt a Gémes József által rendezett Daliás idők (1984) – fényképezése fűződik. M Tóth Éva az egyedi filmek mellett a hazai animációs film múltját és jelenét is kutatja: ebben a tárgykörben végzett ismeretterjesztő-szaktudományos munkássága televíziós műsorokat és könyveket egyaránt magába foglal.

Már a diplomafilm, az Amszterdam (1994) megalapozta a későbbi filmekben visszatérő vizuális jellegzetességeket és motívumokat, miként a ritmikai jellemzőket is. Az M Tóth-animációk a fekete és a fehér éles kontrasztjára alapozó, grafikai kvalitású látványalkotásának dőlt kompozíciói és hajlított alakzatai az expresszionizmust idézik, a ritmusnak pedig szinte védjegye a képek folyamatos áramlásából, vibrálásából következő pulzálás. Az egyes filmekben ezek az alapjellegzetességek jól körülhatárolható motívumkészlethez csatlakoznak – az Amszterdam kitüntetett képelemei például a lépcsők, a csillagok és a halak. A Liaison (1997) és az Et in Arcadia Ego (1999) animá­cióiban tovább csiszolt vonások radikáli­sab­­bá válnak a Jelenésekben, amelyet Kecs­ke­méten, Szolnokon és Espinhóban is díjaztak.

A cím alapján a Biblia egyik leghíresebb részére, a Jelenések könyvére asszociálhatunk, s bár valóban biblikus filmről van szó, forrása máshol található. Három felirat nyitja a Jelenéseket, ezek idézik fel Henoch (más írásmód szerint: Énok) próféta apokrif apokalipszisét: az írott előszó voltaképpen az özönvíz előtörténetét foglalja össze a lázadó angyalok sorsán keresztül, akik a földi asszonyokat megkívánva s velük egyesülve, romlást hoznak a földre, amit végül megtorol az Úr. Szemben a rendező előző filmjeivel, úgy tűnhet, hogy a Jelenések lépést tesz a narratív animáció felé, ám az archaikus-biblikus történet inkább csupán keretként szolgál arra, hogy a film lenyűgöző víziósora kozmikussá váljon.

A Jelenésekben az M Tóthot inspiráló animá­ciósfilmes mesterek hatása nyomatékosabb, mint a korábbi művekben. A fekete-fehér képek lüktetése, a vonalak vibrálása és a foltok nyughatatlan tánca alapján eszünkbe juthatnak Kovásznai György hasonlóan örvénylő animációi (például a lázas vonalkoreográ­fiáról emlékezetes Fény és árnyék [1970]), de azoknál a Jelenések koherensebb mű, nem széttartó asszociációláncként szerveződik: képépítkezésének és motívumainak a vibrálás ellenére is (illetve amellett) rendje és feszes ritmusa van. Ennek megteremtésében a másik példakép hatása is közrejátszhat: jóllehet a Jelenések grafikailag mindvégig egységes, Reisenbüchler Sándor zaklatott kollázsanimációira emlékeztethet a látvány villódzása, miként az Eisenstein montázshasználatát követő vágástechnika is. A Jelenések bővelkedik az ellentéteket ütköztető gyorsmontázsokban, legyen szó fekete és fehér, szögletes és íves, széteső és összeálló kontrasztjairól – ebben a Pannónia Filmstúdió egyik legendás vágójának, Hap Magdának az érdemeit is ki kell emelni. A film grafikai, ritmikai és hangulati egységét igazolja az is, hogy a Sáry László által összeállított, szorongáskeltő zenekíséret és a képek tökéletesen illeszkednek egymáshoz. A Jelenések egyúttal az M Tóth Éva animációs pályakezdését segítő Orosz István munkásságára (nem csak animációira) is óhatatlanul utal azáltal, hogy a vonalak egyes konstellációi – főként a spirálformák tekeredése – M. C. Escher vizuális paradoxonait is megidézik.

A Jelenések ugyanakkor túllép a mesterek követésén, s merészen egyéni utat is bejár, amennyiben stilizációjának egyik legizgalmasabb és legegyénibb eleme, hogy – noha a történet szereplői lehetővé, talán elvárttá is tennék – a film teljesen elhagyja az antropomorf ábrázolásmódot. Az angyalok helyett villákat, a nők helyett ajkakat látunk a képsorokon – a mennyek és az Úr helyén (helyett) a Bábel tornyát idéző épület jelenik meg, kígyóként nyúlnak-tekerednek a kőfalak, a bárka pedig palackként lebeg a vízen. „[M]indig jobban szerettem villákat rajzolni, mint embereket” – fogalmazott a rendező a film különös figurastilizációja kapcsán. A Jelenéseket uraló érzékiség, a villák és az ajkak egymásba gabalyodása a fallikus és a vaginális szimbólumok „pároztatását” kínálja a filmben – az erotika dinamikája és a szexuális szimbolika a film egészét áthatja. Égzengés és földindulás talán sehol máshol nem ilyen érzéki, mint M Tóth Éva egyszerre felkavaró és felpezsdítő animációjában.

A rendező későbbi filmjei közül néhány már színeket is használ, sőt A mi ágyunk (2004) kifejezetten a reisenbüchleri kol­lázs­animációt idéző tarkabarka kavargással állítja kontrasztba a fekete-fehér grafikákat, hasonlóképpen a Capillária (2012) Karinthy Frigyes-adaptációjához. A Lajka emlék (2005) absztrakt animáció területére tett kitérőjét és a képeslapok minimalista mozgatásával meglepő Zenitet (2011) követően a Jelenésekből ismert stílusvilágot építik tovább M Tóth Éva legutóbbi animációi, a Vox Animae (2012) és a Tranzit (2017).