Daliás idők

A filmtörténet első – és több mint három évtizeden át egyetlen – egész estés festményanimációja. Gémes József a hetvenes évek első felében szerzett tapasztalatokat egész estés animációban, az amerikai megrendelésre készült rajzfilm, a Hugó, a víziló (1975) kivitelezését irányította. A Daliás időkkel a Pannónia Filmstúdió az irodalmi adaptációk – János vitéz (1973), Lúdas Matyi (1977) – sorát folytatta; a grandiózus mű azonban markánsan elkülönül tőlük, megformálása sokkal inkább a rendhagyó, újító egész estés alkotásokhoz közelíti (Habfürdő, 1980; Fehérlófia, 1981). Ez több tényezővel magyarázható.

Megragadható egyfelől abban, hogy Gémes műve sokkal szabad(os)abban közelít az irodalmi alapműhöz, mint a további adaptációk. Pontosabb lenne alapműveket említeni: Gémes József ugyanis nem csupán Arany János Toldijának első részét, hanem a teljes trilógiát vitte vászonra a Daliás idők nyolcvan percében. Az egymástól hangütésben és cselekményépítésben is módfelett eltérő Arany-műveknek egyfajta kivonatát, személyes átértelmezését kínálja, nem pedig szöveghű „tolmácsolását” (erre csak sorozatterjedelem adhatott volna lehetőséget). A cselekmény nagyvonalakban idézi fel Arany trilógiáját, középpontban Toldi Miklós 14. századi kalandjaival, elbujdosásától és lovaggá válásától kezdve csatákban véghezvitt hőstettein és beteljesületlen szerelmén át a lovageszményeket megcsúfoló „új időkből” való végső kiábrándulásáig (és haláláig).

Gémes adaptációs közelítésmódja azért is rendhagyó, mert a költemények (leszámítva a mottóként feltűnő első strófát a Toldiból) egyetlen sorát sem használta fel, a rendező eredetileg „némajátéknak” szánta művét, animált alakjai nem beszélnek. A Daliás idők részben a figurák testnyelvére szorítkozik az érzelmek kifejezésében – továbbá olyan formanyelvi eszközökre, mint a montázs (például a malomkő elhajításának végzetes jelenetét láttató ritmikus montázsban), a színstilizáció (a vörös izzások Toldi korbácsolásakor) és a nagyívű zenekíséret (a muzsika és a figuramozgások szinkronba hozása lehengerlő). Ezeknek a hatásoknak a megvalósításában Varga György operatőr, Decsényi János zeneszerző és Hap Magda vágó érdemei is kiemelendők.

A Daliás idők legrendhagyóbb vonása a vizuális kidolgozás. Noha a festményanimáció a legkevésbé sem előzménytelen Gémes József pályáján – már debütálásával, a zseniális →Koncertissimóval (1968) ezen forma mellett kötelezte el magát a rendező –, ilyen volumenű produkció létrehozása kizárólag festett képanyagból, nemcsak a Pannónia Filmstúdióban, de világszerte is páratlannak számított. A mintegy négy éven át, közel tucatnyi alkotótárs – köztük a későbbiekben animációs rendezővé váló Békési Sándor – részvételével festett képek gigászi mennyiségűek: közel harmincezer festett celluloidlapot és hatszáz hátteret használtak fel a filmhez.

A látványvilág a 19. század végének és a 20. század elejének táblaképfestészetét idézi meg és hozza mozgásba; olyan festők munkáit juttatja eszünkbe, mint Markó Károly, Mészöly Géza, Paál László, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Hollósy Simon, Fényes Adolf, Szőnyi István és különösen Mednyánszky László. A festői eszközökkel elérhető vizuális hatások a drámai és az expresszív jelleget egyaránt erősítik, például Toldi menekülésének szekvenciáiban vagy az esőben lovagló fáklyás figurák képsorában. A monumentális vállalás túlméretezettségéből következően ugyanakkor kompromisszumok is felfedezhetők a kidolgozásban. Az alakok sokszor vázlatszerűek, elmosódottak; gyakoriak a statikus képeken pásztázó kameramozgások (olykor éppen a főszereplő válik állóképpé, azaz animált figurából „visszavált” statikus képpé, festménnyé), továbbá több kép- és mozdulatsor is ismétlődik. A statikus és dinamikus részletek ilyetén váltakozása ritmikai problémákhoz és a képépítkezés egyenetlenségéhez vezet.

A Daliás idők problematikus (de legalábbis vitatott) aspektusa ezenkívül a filmhez írt narrátorszöveg (a stáblista nem tünteti fel, hogy Nepp József a szerzője). Ezt azonban Gémes nem önszántából illesztette a hangsávba: az eredetileg beszédet egyáltalán nem tartalmazó Daliás idők forgalmazását a Műsorpolitikai Bizottság úgy engedélyezte, ha az alkotók – elősegítendő a képsorok „érthetővé tételét” – kísérőszöveggel látják el a filmet. Így a mai napig hozzáférhető változatban az idős Toldi tolmácsolja keserűen – Szabó Gyula hangján – saját élettörténetét.

Az 1983-ban külföldön bemutatott – Espinhóban a zsűri különdíjával és a kritikusok díjával kitüntetett – eredeti verzió helyett a „hangosított” változat került a magyar mozikba, 1984-ben. A Daliás idők megkapta ugyan az I. Kecskeméti Animációs Filmszemle legjobb egész estés animációnak ítélt díját, itthon mégsem volt igazi sikere – ám az eltelt évtizedek során (hasonlóan a Fehérlófiához) a kultuszfilmek közé került. Külföldön kezdettől fogva jobban méltányolták: Annecy-ban az egész estés filmek fődíját ítélték neki, Japánban pedig különösen kedvelték, mert szamurájtörténetnek tekintették. Ez a szellemes műfaji értelmezés arra is rávilágít, hogy Gémes József főműve nemcsak formája miatt rendhagyó a magyar filmtörténetben, de műfajilag is. Az egyetemes filmtörténetben is szerfelett ritka, nálunk még kevésbé elterjedt kalandfilmi alakzat, a lovagfilm műfajának képviselőjeként is méltathatjuk. Gémes a középkorba A hercegnő és a kobold (1991) című mesefilmjével tért vissza, Arany Jánoshoz pedig utolsó rövidfilmjével, az ugyancsak festett képeket mozgásba hozó A walesi bárdokkal (2011).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala