súgó szűrés
keresés

Daliás idők

Rendező
Gémes József
Bemutató
1984.08.30.
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
1 óra 20 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A filmtörténet első – és több mint három évtizeden át egyetlen – egész estés festményanimációja. Gémes József (1939–2013) a hetvenes évek első felében szerzett tapasztalatokat egész estés animációban, az amerikai megrendelésre készült rajzfilm, a Hugó, a víziló (1975) kivitelezését irányította. A Daliás időkkel a Pannónia Filmstúdió az irodalmi adaptációk – János vitéz (1973), Lúdas Matyi (1976) – sorát folytatta; a grandiózus mű azonban markánsan elkülönül tőlük, megformálása sokkal inkább a rendhagyó, újító egész estés alkotásokhoz közelíti (Habfürdő, 1979; Fehérlófia, 1981). Ez több tényezővel magyarázható.

Megragadható egyfelől abban, hogy Gémes műve sokkal szabad(os)abban közelít az irodalmi alapműhöz, mint a további adaptációk. Pontosabb lenne alapműveket említeni: Gémes József ugyanis nem csupán Arany János Toldijának első részét, hanem a teljes trilógiát vitte vászonra a Daliás idők 80 percében. Az egymástól hangütésben és cselekményépítésben is módfelett eltérő Arany-műveknek egyfajta kivonatát, személyes átértelmezését kínálja, nem pedig szöveghű „tolmácsolását” (erre csak sorozatterjedelem adhatott volna lehetőséget). A cselekmény nagyvonalakban idézi fel Arany trilógiáját, középpontban Toldi Miklós 14. századi kalandjaival, elbujdosásától és lovaggá válásától kezdve csatákban véghezvitt hőstettein és beteljesületlen szerelmén át a lovageszményeket megcsúfoló „új időkből” való végső kiábrándulásáig (és haláláig).

Gémes adaptációs közelítésmódja azért is rendhagyó, mert a költemények (leszámítva a mottóként feltűnő első strófát a Toldiból) egyetlen sorát sem használta fel, a rendező eredetileg „némajátéknak” szánta művét, animált alakjai nem beszélnek. A Daliás idők részben a figurák testnyelvére szorítkozik az érzelmek kifejezésében – továbbá olyan formanyelvi eszközökre, mint a montázs (például a malomkő elhajításának végzetes jelenetét láttató ritmikus montázsban), a színstilizáció (a vörös izzások Toldi korbácsolásakor) és a nagyívű zenekíséret (a muzsika és a figuramozgások szinkronba hozása lehengerlő). Ezeknek a hatásoknak a megvalósításában Varga György operatőr, Decsényi János zeneszerző és Hap Magda vágó érdemei is kiemelendők.

Daliás idők legrendhagyóbb vonása a vizuális kidolgozás. Noha a festményanimáció a legkevésbé sem előzménytelen Gémes József pályáján – már debütálásával, a zseniális Koncertissimóval (1968) ezen forma mellett kötelezte el magát a rendező –, ilyen volumenű produkció létrehozása kizárólag festett képanyagból, nemcsak a Pannónia Filmstúdióban, de világszerte is páratlannak számított. A mintegy négy éven át, közel tucatnyi alkotótárs – köztük a későbbiekben animációs rendezővé váló Békési Sándor – részvételével festett képek gigászi mennyiségűek: közel 30 000 festett celluloidlapot és 600 hátteret használtak fel a filmhez.

A látványvilág a 19. század végének és a 20. század elejének táblaképfestészetét idézi meg és hozza mozgásba; olyan festők munkáit juttatja eszünkbe, mint Markó Károly, Mészöly Géza, Paál László, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Hollósy Simon, Fényes Adolf, Szőnyi István és különösen Mednyánszky László. A festői eszközökkel elérhető vizuális hatások a drámai és az expresszív jelleget egyaránt erősítik, például Toldi menekülésének szekvenciáiban vagy az esőben lovagló fáklyás figurák képsorában. A monumentális vállalás túlméretezettségéből következően ugyanakkor kompromisszumok is felfedezhetők a kidolgozásban. Az alakok sokszor vázlatszerűek, elmosódottak; gyakoriak a statikus képeken pásztázó kameramozgások (olykor éppen a főszereplő válik állóképpé, azaz animált figurából „visszavált” statikus képpé, festménnyé), továbbá több kép- és mozdulatsor is ismétlődik. A statikus és dinamikus részletek ilyetén váltakozása ritmikai problémákhoz és a képépítkezés egyenetlenségéhez vezet.

Daliás idők problematikus (de legalábbis vitatott) aspektusa ezenkívül a filmhez írt narrátorszöveg (a stáblista nem tünteti fel, hogy Nepp József a szerzője). Ezt azonban Gémes nem önszántából illesztette a hangsávba: az eredetileg beszédet egyáltalán nem tartalmazó Daliás idők forgalmazását a Műsorpolitikai Bizottság úgy engedélyezte, ha az alkotók – elősegítendő a képsorok „érthetővé tételét” – kísérőszöveggel látják el a filmet. Így a mai napig hozzáférhető változatban az idős Toldi tolmácsolja keserűen – Szabó Gyula hangján – saját élettörténetét.

Az 1983-ban külföldön bemutatott – Espinhóban a zsűri különdíjával és a kritikusok díjával kitüntetett – eredeti verzió helyett a „hangosított” változat került a magyar mozikba 1984-ben. A Daliás idők megkapta ugyan az I. Kecskeméti Animációs Filmszemle legjobb egész estés animációnak ítélt díját, itthon mégsem volt igazi sikere – ám az eltelt évtizedek során (hasonlóan a Fehérlófiához) a kultuszfilmek közé került. Külföldön kezdettől fogva jobban méltányolták: Annecy-ban az egész estés filmek fődíját ítélték neki, Japánban pedig különösen kedvelték, mert szamuráj-történetnek tekintették. Ez a szellemes műfaji értelmezés arra is rávilágít, hogy Gémes József főműve nemcsak formája miatt rendhagyó a magyar filmtörténetben, de műfajilag is. Az egyetemes filmtörténetben is szerfelett ritka, nálunk még kevésbé elterjedt kalandfilmi alakzat, a lovagfilm műfajának képviselőjeként is méltathatjuk. Gémes a középkorba A hercegnő és a kobold (1991) című mesefilmjével tért vissza, Arany Jánoshoz pedig utolsó rövidfilmjével, az ugyancsak festett képeket mozgásba hozó A walesi bárdokkal (2011).

Irodalom

Szemadám György, Mozgó táblaképek. Daliás idők, Filmvilág, 8. sz., 1984, 12–13.

Szilágyi Ákos, Az animált Arany. Daliás idők, Filmvilág, 8. sz., 1984, 11–12.

Zalán Vince, „Tán őszi fáknak hulló levelére?…” Gémes József (1939–2013), Filmvilág, 7. sz., 2013, 10–11.