Lumière-összeállítás 1896-ból

A nemzeti filmtörténetek legelső fejezeteit gyakran külföldről érkezett alkotók írják. A legkorábbi mozgóképek számos országban nem helyi munkák, paradoxonnal élve: importtermékek. Így van ez nálunk is. Az első magyar film, A táncz 1901-ben születik, Zsitkovszky Béla rendezésében, de a Magyarországon készült legelső mozgóképek öt évvel korábbiak: Auguste és Louis Lumière megbízásából forgatják őket.

A Lumière fivérek nagy kultúrhistóriai, sőt civilizációtörténeti tette, hogy elterjesztik a filmet és a mozit: a világ legtávolabbi szegleteibe is eljuttatják, ezzel globálissá teszik az új médiumot. A legtöbb nemzeti filmtörténet első hőse ezért a két francia mozipionír. Alig több mint négy hónappal a párizsi Grand Caféban, 1895. december 28-án megtartott – konszenzuálisan a mozi születésnapjának tekintett – vetítésük után a fivérek Budapesten is jelentkeznek egy műsorral. Képviselőjük, Eugene Dupont az Erzsébet körúton lévő, az 1896-os millenniumi kiállítás díszvendégei számára épült – egyébiránt ma is álló – Royal Szálló kávézójában tart hetenként változó programmal vetítéseket. Az első alkalomra 1896. május 10-én kerül sor: ez az a nap tehát, amikor a mozgókép bemutatkozik Magyarországon. Az akkor vetített filmek közül a MOKÉP munkatársa akadt rá tizenötre a családi kacatok között az 1960-as évek elején, nagy­bátyja ugyanis mozitulajdonos volt. A filmek restaurálására, gondozására, valamint feliratokkal való ellátására a filmarchívum munkatársai és a magyar némafilmtörténet első kutatója, Magyar Bálint vállalkozott.

A fellelt anyag tematikusan és a művek hangütését tekintve is igen változatos, a fenségestől a humorosig a legkülönbözőbb hangulati regisztereken játszanak a filmek. Mindazonáltal annyiban egységes a gyűjtemény, hogy – mint a Lumière-portfólióban általában – kizárólag dokumentumfelvételek sorakoznak egymás után, jobbára félpercesek vagy alig hosszabbak. Az alkotók különböző élethelyzetekből szemezgetnek, illetve egy-egy érdekesnek vélt eseményt vagy fotogén tájat mutatnak meg: pillanatképet Velencéről, a párizsi opera előtti pezsgést, egy gigantikus óceánjáró vízrebocsátását, lóúsztatást, lovas akadályfutást, bikaviadalt, táncjelenetet, tréfás görkorcsolyabalettet, a Niagara-vízesést és sziklák törte folyót, evezősversenyt és futballmeccset. Történetmesélésnek, „cselekményességnek” nyoma sincs, a filmecskék attraktivitását a maga korában a megmozduló kép szenzációja adta. Formanyelvi szempontból sem túlságosan komplikáltak a művek, az ősfilmek struktúráját követik: egy snittből állnak, egyetlen képsíkot és totálplánt használnak.

A program nyilvánvalóan önmagában is izgalmas volt a magyarországi publikum számára, de igazi unikalitását a hazai érdekeltségű filmecskék adták meg. A Lumière testvérek a film globális médiummá tételét nem pusztán azzal érték el, hogy a szélrózsa minden irányába elzarándokoltak találmányukkal, hanem azzal is, hogy ahova eljutottak, ott helyi felvételeket készít(t)ettek, amelyeket aztán a soron következő országokban tartott vetítéseik során beemeltek a programba. Ismeretlen világokat vittek el és mutattak meg ismeretlen világoknak: ekképpen elkezdték közelíteni egymáshoz a glóbusz távoli pontjait, azaz nekiláttak „zsugorítani” a bolygót. Magyarországon sem elégedtek meg a hozott anyag bemutatásával. A Royal Szálló-beli program az első vetítések után néhány héttel kibővült, azokkal a felvételekkel, amelyeket a Lumière-ek megbízottjaként Charles Moisson operatőr készített Budapesten. Több ilyen is készült, kettő maradt fenn közülük: az egyik a millenniumi ünnepségek pillanatképeit rögzíti, a másik a Lánchíd budai hídfőjének forgatagát veszi. Mai tudomásunk szerint ezek a Magyarországon született legelső mozgóképek.

A közel egyperces elsőn ünnepi felvonulás látható a várban, a Dísz téren, kalpagban, kacagányban, paszományos mentében vonuló férfiakkal, valamint lovasokkal, hintóval, a háttérben hatalmas trikolórral. A film két részletből áll, de az élesvágásnak nincs dramaturgiai funkciója, és a plánok sem változnak: totálban folynak az események. A második, a Lánchíd hídfőjénél forgatott filmecske félperces csupán, de formanyelvi szempontból talán érdekesebb, mint az első. Abban végig egyetlen képsíkban – balról jobbra – mozognak az alakok, ebben mélységében is bejárják a teret: belső montázzsal láthatóak a kép előteréből a háttere felé távolodó fiákerek. Bár a kamera statikus, a plánméretek teljes skáláját alkalmazza a film: a vonuló kocsik és alakok a legkülönbözőbb képkivágatok sorát rajzolják egymás után; még közelit is, amikor az egyik fiáker centikre halad el a kamera előtt.

Azon túl, hogy Magyarország megismerte a mozgóképet, illetve hogy megszülettek az első itthoni filmfelvételek, a Lumière-ek budapesti „jelenésének” volt egy további hozadéka. Az eperjesi születésű, majd néhány év miskolci kitérő után ekkor már Budapesten működő, fürkész szellemű Zsitkovszky Béla fotográfus fantáziáját fellobbantotta a megmozduló kép, és az ezredéves kiállításon felfigyelt a Lumière testvérek kinematográfjára is. Annyira megtetszett neki, hogy nem sokkal később ez szolgált alapul a saját kamerája megalkotásához, amellyel aztán A tánczot készítette.