Magyar nők a Gulágon I–II–III.

A hazánkat megszálló Vörös Hadsereg és a szovjet hatalom a második világháború végétől 1948-ig több százezer magyar polgári lakost hurcolt el ártatlanul Gulag- és Gupvi-lágerekbe. A 20. század magyar történelmének ez a tragédiája is tabutéma volt a szocialista rendszerben, a nyolcvanas évek végéig nyilvánosan nem lehetett beszélni róla, s mivel a „gulágos” foglyokat hazaérkezésükkor megfenyegették, majd évekig megfigyelés alatt tartották, sokan még családtagjaiknak sem merték elmondani tragikus történetüket.

A társadalmi amnéziába kényszerített múlt megismerésében a nyolcvanas évektől különösen fontos küldetést vállaló dokumentumfilmeknek meghatározó szerepük volt a Gulag-emlékezet feltárásában is. Akárcsak a közelmúlt más „fehér foltjait” (mint a Rákosi-rendszer kitelepítéseit és az ’56-os forradalom eseményeit és megtorlásait), a szovjet lágerekben szenvedő honfitársaink sorsát is elsők között hozták nyilvánosságra. Az emberöltőnyi kényszerű hallgatást megtörve emlékeznek vissza kálváriájukra dudari férfiak a Gulyás-testvérek 1990-ben bemutatott munkájában, a Málenkij robotban, majd néhány évvel később Sára Sándor filmje, a háromrészes Magyar nők a Gulágon először ad átfogó képet a női rabok sorsáról, a lágerekbe vitt magyar civil lakosok között ugyanis tíz-tizenkétezer nő volt.

Sára visszaemlékezésekre épülő doku­mentumfilmjében idősödő nők vallanak fiatalságuk elrabolt éveiről, családjuktól való elszakításukról, a lágerélet testi és lelki szenvedéseiről, illetve az 1953-ban vagy 1955-ben történt hazaérkezésük után folytatódó megpróbáltatásokról. A magyar társadalom szinte valamennyi rétegét érintette a tragédia, jómódú és szegény, polgári és paraszti családokból egyaránt szedte áldozatát a szovjet hatóság. Közös a film szereplőiben, hogy valamennyien fiatalok voltak (akadt olyan, akit tizenhat évesen vittek el), és mindenekelőtt ártatlanok, nem volt közük a háború eseményeihez, koholt vádak (többnyire kémkedés) miatt mégis elítélték őket. A szovjet katonai bíróság sokszor hetekig tartó kínzások után mondta ki az ítéletet. A filmben megszólalók otthonuktól több ezer kilométerre Szibériában vagy észak-oroszországi munkatáborokban borzalmas körülmények közt hét-nyolc vagy
akár tíz-tizenegy évet töltöttek. A visszaem­lékezések fő témáit és közös pontjait a meg­aláztatások (szovjet katonák fizikai erő­szakossága, a borotválás a táborba érkezéskor), a nehéz fizikai munka (vasútépítés, favágás), a mínusz 30-40 fokos hideg, az állandó éhezés, a köztörvényes bűnözők rémtettei adják.

Sára Sándor történelmi dokumen­tum­­filmjeinek (többek között a Pergőtűz, 1983; a „Sír az út előttem …”, 1987; a Csonka Bereg, 1989; a Lefegyverzett ellenséges erők, 1991) kiemelkedő jelentőségét egyrészt témaválasztásuk adta, hiszen addig politikailag tabunak számító nemzeti tragédiákat hoztak nyilvánosságra. E filmek azonban azóta sem veszítettek erejükből, ma is megrázó élmény a történelemnek kiszolgáltatott emberi sorsokat hallgatni, nézni. A Magyar nők a Gulágon I–II–III. is hagyományos dokumentumfilmes formában készült, jelentős részében „beszélő fejeket”, félközeliben komponált arcokat látunk. A visszafogott vizualitást az elbeszélések és a szereplők arckifejezésének, gesztusainak ereje ellensúlyozza. Mindenki saját személyiségének megfelelően idézi fel a múltat: ki megrendülten, ki humort is beleszőve, mások tárgyilagosan beszélik el történetüket. Többen negyven év után is sírással küszködve idézik fel emlékeiket; van olyan, a szovjet katonák erőszakosságának áldozatul esett nő, akinek fél évszázad után is elakad a szava a trauma képzeletbeli újraélésekor. (Sára az interjúk alapján készítette 1996-os játékfilmjét, A vádat, amely a szovjet katonák kegyetlenkedéseit egy család lánytagjainak megalázásán, majd a családtagok kivégzésén keresztül mutatja be.)

A rendező megszervezi a nők találkozását: több mint harmincöt év után látják egymást újra az egykori elítéltek. A megható pillanatok után hamar kiderül, milyen erős sorsközösséget alkotnak. Néhányan meglátogatják egykori orosz és német rabtársaikat, s az így nemzetközivé szélesedő közös emlékezés révén még árnyaltabb képet kapunk a Gulag-világról.

Sára – csakúgy, mint korábbi dokumentumfilmjeiben – úgy szerkeszti a külön-külön elbeszélt élettörténeteket, hogy az egyéni emlékezetek a történelmi esemény átfogó képét rajzolják meg, s a személyes visszaemlékezések kollektív traumává állnak össze. Miközben kibontakoznak a személyes sorsok, az elbeszélt magántörténelmek átfogó narratívába foglalják a Gulag magyar vonatkozásait.

A mély érzelmeket tükröző arcokra koncentráló kamera és a lágerek mindennapi szenvedésének részletező elbeszélése a nézőt saját, belső képek készítésére mozgósítják, amely erősíti az involválódást. Ugyanakkor Sára archív felvételeket is használ, részben illusztrációként, például Budapest ostromáról, de többnyire azért, hogy az ötvenes évek hamis propagandaanyagaival szembeállítsa és felerősítse a nők kiszolgáltatottságát, reménytelen helyzetét távol hazájuktól. A sok szenvedést megélt asszonyokban az emlékek közel fél évszázad után is elevenen éltek. Sára dokumentumfilmje lehetőséget adott elfojtott traumáik kibeszélésére, miközben a nyilvánosság számukra az erkölcsi rehabilitációt is jelentette.