Pergőtűz I–V.

A 2. magyar hadsereg doni tragédiáját elbeszélő televíziós sorozat, a Krónika (1982), és annak rövidített mozi változata, a Pergőtűz mérföldkő a történelmi dokumentumfilmek hazai történetében. Sára Sándor nagyívű munkája indította el az addig elhallgatott és meghamisított közelmúlt dokumentumfilmes feltárását. A tabuk nélküli társadalmi emlékezet felé vezető úton 1982 fontos év: ekkor kezdik el forgatni, bár csak 1986-ban fejezik be a Gulyás testvérek első világháborús veteránokkal készült Én is jártam Isonzónál című filmjüket, s ebben az évben készül először dokumentumfilm az ötvenes évek koncepciós pereiről, de Ember Judit alkotását, a Pócspetrit 1989-ig nem engedik vetíteni. A Krónika és a Pergőtűz I–V. azonban, hiába próbálták korlátozni nyilvánosságát, nehézségek árán és csak részlegesen, de eljutott a közönséghez.

Már a témaválasztás is bátor tett, hiszen a magyar hadsereg katasztrófájáról nem lehetett őszintén beszélni még a hetvenes évek végén sem, amikor Sára elkezdi a munkát. A Krónika, a majdnem huszonöt órás filmeposz a negyven éven át hangoztatott hazug, hivatalos állásponttal szemben más képet alkot katonáink második világháborús szerepéről. A szocialista rendszer történelemkönyveiben a magyar hadsereg „fasiszta hordaként” szerepelt, Sára filmjében viszont a magára hagyott kétszázezer katona haláltusája válik hangsúlyossá. A kommunista propagandában sulykolt hamis képet először Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyve árnyalta, azonban tíz évvel később Sára monumentális alkotásának tabudöntő szándékát, hogy a hadseregről kialakított negatív erkölcsi ítélettel szembeszálljon, már nem tolerálta a Kádár-rendszer kultúrpolitikája. A közel százhúsz visszaemlékezőről felvett, több mint százórányi filmanyagból összeállított huszonöt rész ugyanis nem kerülhetett teljes terjedelmében adásba: a tizenhetedik után levették a műsorról. Az intézkedésben szerepük volt a szovjet elvtársaknak is, miután az egyik részben az egykori magyar karpaszományos őrmester egy ukrán tanítónőhöz fűződő szerelmi viszonyát beszélte el, s ez felháborította a „cenzorokat”, mondván: szovjet nő nem folytathat kapcsolatot a „fasiszta magyar hadsereg” katonájával. A Krónikát 1992-ig nem játszotta a televízió. Még 1982-ben, miután az eredeti verziót levették műsorról, Sára és munkatársai, Csoóri Sándor író és Hanák Gábor történész, a film dramaturgjai, elkészítettek egy nyolcórás moziváltozatot Pergőtűz címmel, amelyet az elképzelésük szerint öt részben vetítettek volna a mozik. Azonban annak ellenére, hogy a Magyar Játékfilmszemlén a legjobb dokumentumfilm díjat kapta, a kultúrpolitika igyekezett elbújtatni a filmet a szélesebb közönség elől. Sára Sándor megfogalmazásában alibi bemutatót tartottak, „csak egyetlen hétig vetítették a kalandfilmekre »szakosodott« Honvéd moziban, és egy szál plakátja is csak bent, a mozi előcsarnokában volt látható”. A részleges betiltások és látszatbemutatók következtében a Pergőtűz I–V. és a Krónika lassan épült be a köztudatba: 1988-ban Sára egy interjúban „fantomfilmeknek” nevezte a közönséghez akkor még alig-alig eljutó műveket.

Sára szerint nem volt nehéz dolga az interjúk során, mert a több évtizedes hallgatást követően a túlélőknek rendkívüli igényük volt arra, hogy elmondhassák az őket hosszú éveken át nyomasztó emlékeiket. A film készítői a lehető legegyszerűbb vizuális megoldással élnek, mikor kizárólag statikus, félközeliben komponált beállításokat alkalmaznak, a szuggesztív és részletező elbeszélések mégis katartikus élményt jelentenek a nézőnek. A visszaemlékezők az egykori hadsereg teljes vertikumát képviselik: honvédek, tartalékosok, vezérkari tisztek és munkaszolgálatosok egyenrangú elbeszélői a háborús eseményeknek. Ez világossá teszi az alkotók koncep­cióját: valamennyien egy oldalon álltak, s valamennyien áldozatok voltak. Ugyanakkor a film nem hallgatja el a visszaéléseket sem, amelyek közül különösen megrázó a frontra vezényelt több ezernyi munkaszolgálatos tragédiája: sokszor saját honfitársaik kegyetlen viselkedése végzett velük.

A Pergőtűz I–V. különös erejét a hiteles személyes elbeszéléseken túl szerkezete adja, ahogy a visszaemlékezések sokaságából Sára összeállítja a 2. magyar hadsereg 1942 tavaszától a ’43-as januári orosz áttörésen át a teljes széthullásig és megsemmisülésig tartó történetét. A tanúságtevők elbeszélését az alkotó következetesen úgy helyezte egymás mellé, hogy a történetmozaikok összeadódva újabb minőséget, az egész történelmi esemény résztvevőinek kollektív emlékezetét hozzák létre.

Biztosan árnyaltabb képet kapunk a magyar katonák szerepéről, ha más nemzetek képviselői, orosz, német vagy román veteránok is megszólalnak a filmben. Sára azonban nagyon tudatosan kizárólag a magyar katonák elbeszélésére volt kíváncsi: a vesztesek története érdekelte. A Pergőtűz I–V. – Krónika a kiszolgáltatott, magára hagyott katonák tragédiájának narratíváját teremtette meg: (filmes) emlékművet állított az elesetteknek, visszaadta a múltját a túlélőknek.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala