Sejtjeink

Mi a jó dokumentumfilmes legfontosabb tulajdonsága? A kérdésre adható lehetséges válaszok – oknyomozói módszeresség, bátorság, művészi kreativitás – halványan e filmes műnem különböző típusait is kirajzolják. Almási Tamás felelete minden bizonnyal az lenne, a dokumentumfilm rendezője elsősorban empatikus és érzékeny. Ha konkrét témákat akar feldolgozni, Almási akkor is egyéneket keres; az égető társadalmi kérdéseket emberi történetekre fordítja le. Célkitűzése talán magától értetődő, mégis magyarázza filmjei drámai erejét. Kevés munkájában annyira egyértelmű az empatikus rendezői közeledés jelentősége, mint a Sejtjeinkben, amelynek témája a lehető legszemélyesebb: a gyerekvállalás vágya és akadályai, a meddőség problémája, a mesterséges megtermékenyítés komplex biológiai és érzelmi folyamatai.

Noha kutatások alapján Magyarországon a párok mintegy ötödét érinti a teherbe esés nehézsége, a mesterséges megtermékenyítésig annak anyagi feltételei miatt csak a tehetősebb párok jutnak el. Almásinak olyan emberekhez kellett közel kerülnie, akik öntudatosan és gyanakvással kezelik a kamerát; akik tisztában vannak vele, a róluk készült felvétel leleplező erejű lehet, és akik éppen emiatt reflexből „játszani”, szerepelni akarnának a filmesek előtt. A rendezőnek ezért nem volt más választása, mint hogy közeli ismerősévé, szinte barátjává váljon alanyai­nak, annak a három házaspárnak, akikkel közel négy éven át forgatott, míg ők újabb és újabb lombikprogramokban vettek részt (a film kibővített, ötrészes tévésorozat-változatában öt pár szerepel). Györgyi és Karcsi, Tündi és Laci, Éva és János az évek múlásával, a sikertelen kísérletek letaglózó hatása alól felocsúdva, egyre kétségbeesettebben vágynak a gyerekre. Nem szerepel a történetben, ahogy Almási fokozatosan baráti viszonyt alakít ki szereplőivel, pedig a film művészi eredményeit ez az odafordulás alapozza meg. Ha beszélni halljuk, az operatőri feladatokat is ellátó rendező jó ismerősként vigasztalja vagy nyugtatja a szereplőket. A kialakult közeli kapcsolat miatt lehetünk húsba vágó pillanatok tanúi: Karcsi elejtett mondatával arra utal, részben a feleségét hibáztatja a meghiúsult megtermékenyítés miatt; Laci arról elmélkedik Tündi oldalán, „gyerek nélkül mi értelme az életnek”; János a végre-valahára sikerült ikerterhesség után felindultan gyászolja az egyik újszülöttjét, akit – feltételezése szerint orvosi műhiba folytán – ő és Éva már el sem hozhattak a kórházból.

Annak ellenére, hogy a Sejtjeinkből a mesterséges megtermékenyítéssel járó, rendkívül komoly lelki és pénzügyi terheket jelentő küzdelem különböző stációiról, lehetséges eredményeiről és érzelmi következményeiről is pontos képet alkothatunk, Almási nem törekszik tudományos alaposságra. Kevés szereplőt szólaltat meg, és a téma „makrovizsgálata”, társadalmi helyének átfogó bemutatása is elmarad. Egyetlen szakértőt tesz meg fontos karakternek: Konc Jánost, a filmben látható budapesti klinika főorvosát. A vásznon nem az az igazán érdekes, hogy Dr. Konc felkészülten és pontosan végzi el a megtermékenyítést, hanem azok a helyzetek, amelyekben a reménykedő párokat tájékoztatja, sikerült-e a terhesség. Az „eredményhirdetés” percei refrénszerűen ismétlődnek a filmben, és általában – különösen a tragikus főszereplővé emelkedő Györgyi történetszálán – megrendítő csúcspontokat hoznak. Az orvos maga is tudja, hogy rossz hír esetén képtelen megvigasztalni a párokat. Almási egy alkalommal még azelőtt megérkezik, hogy behívatná klienseit. Konc átkozódása, pillanatnyi önuralomvesztése arról árulkodik, évtizedek alatt sem vált érzéketlenné munkájának súlyos emberi tétjei iránt. Ahogyan Almási sem.

A rendező a hetvenes évek közepén, főiskolás hallgatóként forgatott először riportfilmet, később játékfilmesként kezdte el a pályáját. Ám fikciós debütfilmjébe, a Budapesti Iskola hatását mutató Ballagásba (1981) is vegyültek dokumentarista elemek, az azóta eltelt negyven évben pedig Almási szinte csak dokumentumfilmet forgatott. Nagyszabású főműve az Ózdi Kohászati Üzem leépülését, a munkások tragédiáját bemutató, kilenc filmből álló sorozata, amelyen 1987 (Szorításban) és 2006 (A mi kis Európánk) között dolgozott. Önálló filmjei közül kivált a kistarcsai női börtön egykori rabjainak és őreinek találkozását bemutató Ítéletlenül (1991), tíz évvel később pedig a Sejtjeink vert élénk visszhangot, utóbbi a 33. Magyar Filmszemlén megosztott fődíjat is nyert. E filmek éles kontúrral rajzolják ki egy olyan rendező karakterét, aki tartózkodik a formai kísérletezéstől, ám élénk figyelemmel követi hazája legfontosabb közügyeit. Almási a legtöbb munkát a megtalált történetek főszereplőivel kialakítandó kapcsolatába fekteti, majd teret enged a véletlennek. Nincs játékfilmes rendező, akinek a kameráján ne vált volna sötéten giccsessé a Sejtjeink egyik képe, amelyen a meghiúsult terhességét gyászoló Györgyi mögött benyit a váróba egy büszke pár, két kisbabával. Amikor egy másik jelenetben János, az egyik csecsemőjét a kórházban elvesztő apa dühösen magyaráz, megszólal a telefon. A férfi nem veszi fel, Almási pedig így, hangzavarral együtt hagyja benne a részt a filmben, újfent a véletlennek köszönhetően felerősítve a drámai hatást. Legfontosabb formai megoldása a film szerkezetének kialakítása, a három pár külön történetszálát ugyanis párhuzamosan, egymásra rímeltetve mutatja be. Egyazon helyzetből induló, különböző irányokba kanyarodó sorsok kerülnek így egymás mellé. Eltérő szociokulturális miliőket látunk, amelyek együtt a kilencvenes évek Magyarországának középosztálybeli színtereit, életlehetőségeit és döntéshelyzeteit rajzolják ki.