Simon mágus

A Simon mágus Enyedi Ildikó harmadik egész estés filmje, amely első pillantásra Az én XX. századomtól (1989) legalább annyira eltérőnek tűnik, mint a rendező második mozifilmjétől, a Bűvös vadásztól (1994). Sem előbbi önfeledt játékosságát és vizuális stilizációját, sem utóbbi maníros cselekményépítését (idősíkok és tudatképek túlbonyolított váltakozását) nem találjuk benne, sőt, előzményeivel összevetve a Simon mágus már-már minimalistának hat. Mégis sok a kapcsolódási pont. Kereken tíz évvel Az én XX. századom után az alkotó olyan század- és nem mellékesen ezredfordulós világot ábrázol, amely „valaminek a vége, de még semminek sem az eleje” (ahogyan a filmet nyitó feliratban olvassuk a cselekmény időpontjáról, 1998 decemberéről). Enyedi finomszövésű művéből a korábbi munkákat behálózó mitikus mozzanatok és kultúrtörténeti utalások sem hiányoznak, csak éppen rejtőzködőek, hasonlóan a címszereplőhöz, akit Andorai Péter formál meg, pályája egyik leg­emlékezetesebb alakítását nyújtva. A Simon mágust a 30. Magyar Filmszemlén a rendezőnek, az operatőrnek (Máthé Tibor) és a férfi főszereplőnek járó díjjal tüntették ki, külföldön többek közt Locarnóban került versenybe.

A magyar–francia koprodukcióban készült film címszereplője budapesti médium (parafenomén), akit megoldatlan bűnügyhöz hív segítségül a francia rendőrség. Párizsban Simon hamar nyomra vezeti a ha­tóságokat, s innentől kezdve a bűnügyi háttér – miként előtte is lényegében csak az utazás apropójául szolgált – teljesen jelentéktelenné válik, a cselekmény Simonra és a vele kapcsolatba kerülő személyek viszonyára fókuszál. A titokzatos, hallgatag férfi négy ember életébe hoz változást – s közülük egyvalaki sorsfordító módon az övébe is. A fiatal fekete rendőrtiszt, Paul (Hubert Koundé) tanulni szeretne a különleges képességű férfitól, aki elhárítja, hogy a mestere legyen; a Nagy Mari által alakított tolmács pedig a férfi hatására válik fesztelenebbé, s veti le maszkjait (parókáját és méretes szemüvegét). A Párizsban élő Péter, az ugyancsak különleges képességekkel megáldott mágus, Simon régi ismerőse (riválisa) nemcsak szállást biztosít neki (amikor Simon az őt ostromló médiahad elől elhagyja hotelszobáját), hanem „párbajra” is invitálja. A máguspárbaj tétje a feltámadás „kunsztjának” megismétlése: Péter három napot készül a föld alatt tölteni, hogy azután új életre keljen.

A kultúrtörténeti háttér alapvetően Simon és Péter kapcsolatán keresztül rajzolódik ki Enyedi filmjében, anélkül, hogy direkt módon idéződne meg az eredeti történet, amelynek ismerete nélkül is jól követhetőek az események. Az Újszövetségből és apokrif iratokból ismert Simon mágus Szamáriából érkezett Rómába az 1. században, s harcban állt Péter apostollal, aki a történet egyik változatában a repülésre képes mágus zuhanását idézte elő. A másik verzió szerint Simon három napra eltemettette magát, hogy feltámadjon, s ez lett a veszte: a film az utóbbi történetváltozatra építi saját meseszövését. A Simon és Péter „varázslópárbaját” megelőző közös jelenetek során két tökéletesen eltérő – s egymást kiegészítő – életvezetés, attitűd bontakozik ki, szinte tankönyvbe illő példákat kínálnak a jungi extravertált, illetve introvertált személyiségtípusra. Míg a reflektorfényt kereső Péter szinte görcsösen dicsekszik képességeivel (s hogy mennyi energiát fektet tökéletesítésükbe), addig Simon csendesen, elvonulva, önfényezéstől – egyáltalán: „önreklámozástól” – mentesen teszi, amit tennie kell.

Kettősük dinamikája a film egyik legértékesebb rétege, amelyben exhibicionista mágusként Halász Péter éppúgy remekel, mint Andorai a címszerepben. Utóbbi legfontosabb képsorai mégis a közös jelenetek a párizsi megérkezéskor megpillantott Lánnyal, akit Julie Delarme játszik, s bár Jeanne-ként tünteti fel a stáblista, egyszer sem hangzik el a neve. Kettejük sorsszerű találkozását vetíti előre metaforikusan Simon vonatutazása: a prológus gyönyörű képsorában – amelyet Bartók-zene, A fából faragott királyfi első két perce tesz még hipnotikusabbá – a Budapestről induló sínpárok szinte szempillantás alatt a párizsi vasútállomásra vezetnek. A Lány és a mágus között a nyelvi korlátok ellenére (részben éppen azok miatt) plátói kapcsolat szövődik, amely a párbaj végkifejletét is befolyásolja.

Enyedi, ha nem is vonja ki teljesen a filmből, de minimalizálja a csodás elemek közvetlen megmutatását: alig egy-két mozzanat láttatja, mire képes Simon, például a rá várakozó izgága tömeget egyetlen kézmozdulattal „megfagyasztja”. Ez a stratégia különösen fontossá válik a legnagyobb „mutatvány”, a feltámadás megjelenítésében. A mágus kihantolásának történései elmaszatoltak, kevéssé érthetőek, mindenesetre Simon mágus halálát sejtetik. Este azonban – immár a szenzációhajhász médiától háborítatlanul – mégis bekövetkezik az igazi, a nem el- és megjátszott feltámadás. Mozogni kezd a föld, ismét felhangzanak az eltemettetés képsorát kísérő zene, Beethoven VII. szimfóniája második, lassú tételének részletei; a következő beállításban pedig a megbeszélt randevú helyszínére érkezik a Lány, akinek arcán rövid várakozás után mosoly jelenik meg. Hogy bekövetkezett a valódi csoda, azt csak az ő szemén keresztül „látjuk” (képzeljük el): Julie Delarme mosolyának kimerevített képe túlzás nélkül a magyar filmtörténet legszebb záró beállításainak egyike.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala