Törvénytelen Muskátli I–II–III

A képzőművésznek tanult, majd hivatásául a dokumentumfilm-készítést választó Kisfaludy András fiatalon abban a fővárosi értelmiségi-művész közegben élt, amelyről évtizedekkel később több filmet forgatott. Alapítója és dobosa volt a rövid életű, de hamar legendássá vált Kex együttesnek (1968–1971), amelynek létezését a szocialista rendszer kultúrpolitikája éppenhogy eltűrte. Az Elszállt egy hajó a szélben (1998) erről az underground formációról szól, s egyúttal frontemberéről, a koncerteken sajátos performanszokat előadó Baksa-Soós Jánosról rajzol portrét. A Scampolo (2005) a népszerű együttesről és a hatvanas évek első felének kulturális életéről ad átfogó képet, A Kalef – A Moszkva téri galeri (2008) az ötvenes évek végétől a Moszkva téren rendszeresen összeverődő, már létezésével a fennálló politikai kurzussal szembeni ellenállást képviselő társasággal foglalkozik. Kisfaludy belülről ismerte ezt a világot, ezért filmjei az egykori szubkultúra tagjaival folytatott baráti-ismerősi beszélgetéseken alapulnak: ettől válnak a hatvanas és hetvenes évek alternatív kulturális életének hiteles és hiánypótló dokumentumaivá.

A Törvénytelen Muskátli a kora Kádár-rendszerben szerveződő, a legalitás és illega­litás határán mozgó művészeti kör történetét beszéli el. 1958-tól találkoztak a fővárosi Muskátli presszóban azok a fiatalok, akiket a tiltott kultúra iránti érdeklődés kötött össze. Nem tudatos politikai ellenállás vezérelte az ide járókat (bár a kör néhány tagja megjárta a személyi kultusz internáló táborát), ugyanakkor értékrendszerük élesen különbözött az elvárt társadalmi normáktól. A művészeti élet hivatalos irányítói megvetendőnek tartották a nonfiguratív ábrázolást és a kortárs absztrakt irányzatokat, a szocia­lista ideológiával összeegyeztethetetlennek ítélték a modern művészetet. A belvárosi cukrászdában pezsgő társasági életet élő ötven-hatvan fiatal fittyet hányt a rendszer elvárásaira, és a szűk lehetőségek között kialakította a saját értékrendszerének megfelelő életvitelét. Éltek-haltak a nyugati irodalomért, képzőművészetért, zenéért; könyveket, lemezeket és eszmét cseréltek, perifé­riára került művészek műtermeit látogatták, csoportos kirándulásaik happeningek voltak. Ebben az időben Miró vagy Jackson Pollock albumaihoz, Jean-Paul Sartre és Jean Cocteau írásaihoz vagy kurrens lemezekhez nagyon nehezen lehetett hozzájutni, ezért minden egyes tiltott gyümölcs becserkészése hőstettnek számított. A társaság központi alakjának, dr. Végh László orvosnak különösen fontos szerepe volt a magyarországi underground történetében. A nonkonformista, sokoldalú személyiség az akcionizmus egyik előfutára, az elektronikus zenei kultúra hazai elindítója, zongorista, orgonadarabok szerzője, és mindeközben orvosként dolgozott közel négy évtizeden keresztül. Lakása művészeti előadások közösségi terévé vált, itt tartották a felolvasásokat, kiállításokat, performanszokat és zenehallgatásokat. A muskátlisok kapcsolatot építettek ki az aczéli kultúrpolitikában tiltólistára tett, „belső emigrációba” kényszerült példaképeikkel: Kassák Lajossal, Hamvas Bélával, Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Gyarmathy Tihamérral.

A Muskátli-körről alig maradt fenn korabeli dokumentum a megfigyelések aktáin kívül, mert beépített ügynök ebben a társaságban is volt: maga dr. Végh László, aki 1962-ig aktív besúgója a titkosszolgálatnak. Erre azonban csak Kisfaludy filmje után derült fény. A háromrészes film célja a társaság történetének rekonstrukciója, s egyúttal, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, visszaadni valamit összejöveteleik kivételes hangulatából. Kisfaludy módszere elsősorban az interjú: az egykori résztvevők lebilincselően és részletgazdagon mesélnek az őket ért művészeti hatásokról, a közösség összetartó erejéről, Petrigalla Pál „szalonjában” rendszeresített összművészeti előadásokról. A szubkultúra egykori tagjai közül megszólalnak többek között Koncz Csaba, Kecskeméti Kálmán, Szentjóby Tamás képzőművészek, Ungváry Rudolf író, Kenedi János és számos későbbi filmkészítő: Dárday István, Lisziák Elek, Lugossy László, Sipos István, Ventilla István (a film készítésekor már nem élt, de többször szóba kerül Kovásznai György animációsfilm-rendező) – a muskátlisok jelentős része a magyar művészettörténet meghatározó alakjává vált.

Ízelítőt kapunk abból is, mi történhetett az összejöveteleken, a rendező ugyanis összehívja néhányukat egy találkozóra: felolvasnak, szavalnak, zenélnek, és mindezt olyan felszabadultan, lendületesen és örömmel teszik, mintha a muskátlis korszak óta nem telt volna el három és fél évtized. Időnként korabeli filmhíradók szakítják meg az elbeszéléseket (például Aczél György beszéde a művészet feladatáról), amelyek remekül érzékeltetik az ellentétet a hivatalos ideológia és az ezt semmibe vevő, saját érdeklődésükhöz igazított életet élő közösség között. Láthatunk továbbá néhány rövid, unikális filmfelvételt az egykori házibulikról.

„A kultúra és az életveszély összetartozott” – fogalmaz találóan Kenedi János. A társaság megmozdulásaival feszegette a hatalom tűrőképességét: a retorziók nem maradtak el, 1961–62-től megpróbálták ellehetetleníteni a tagokat, többüket állásukból elbocsátották. Nagyjából az 1968-as prágai tavasz katonai leverése után ért véget a Muskátli-kör története. A reformok elfojtását követően számos értelmiségi kilátástalannak látta a rendszert: olybá tűnt, a Kádár-rezsim örökké fog tartani. A társaság szétszéledt, sokan elhagyták az országot, mások maradtak itthon, ahogy Végh idézi Hamvas Bélát: a „nevezetes névtelenségben”.