Vuk

Fekete István 1965-ös ifjúsági állatregényét, a Vukot Dargay Attila először nem rajzfilmben, hanem képregényben dolgozta fel 1972-ben. Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, mire a rajzolt rókák animációs filmre kerültek: a Vuk sorozatváltozatát a Magyar Televízió rendelte meg. Dargay 1980–81-ben négyrészes szériaként vitte képernyőre, s már akkor rendkívül pozitív volt a fogadtatása: a legenda szerint kiürültek a játszóterek, amikor az epizódokat vetítette a televízió. A Pannónia Filmstúdió elhatározta, hogy a kis ravaszdi meséjét moziban is bemutatják, s – alig fél év alatt – 1981 végére elkészült a sorozatepizódokat összekapcsoló egész estés verzió. (Dargay előzőleg a külföldi megrendelésre készült La Fontaine-sorozattal [1969–71] már szerzett tapasztalatokat a szériaepizódokból szerkeszthető egész estés film kihívásait illetően.) A Vukkal vette kezdetét a Pannónia Filmstúdióban a sorozatepizódokból összeállított egész estés animációk sora, amely féltucat filmet foglalt magába.

A Vuk nemcsak az irodalmi műre, a képregényre és a sorozatelőzményre vezethető vissza, de Dargay korábbi munkáihoz is kötődik, s a rendező művészi példaképe, Walt Disney munkásságával is kínálkozik kapcsolódási pont. Az erdőlakók életébe a Dargayt rajzolóként foglalkoztató Erdei sportverseny (1952) is bepillantást nyújtott, akárcsak az általa rendezett A három nyúl (1972); a tervezőként jegyzett Kutyakötelességben (1953) látható állatellentét pedig a visszájára fordul a Vukban: a kutyák szégyenülnek meg, míg a rókával rokonszenvezik rendező és közönség egyaránt. A Vuk akár a Bambi (David Hand, 1942) Disney-klasszikus „magyar variánsaként” is értelmezhető: mindkét mű erdőben játszódó fejlődéstörténetet követ nyomon, melynek hőse egy-egy (fél)árva állatkarakter. A címszereplő róka rokoni pártfogásban nevelkedik, miután családját elpusztítja az ember; Vuk felnő mesteréhez, Karakhoz, s nevéhez híven (a betűszó azt rövidíti: Vadászom, utamból kotródj!) híres vadásszá válik. Vuk arról sem feledkezik meg, hogy a családját kiirtó – később Karak haláláért is felelős – vadász életét minél jobban megkeserítse: sorra ritkítja birtokának szárnyasait. A befejezés az élet nagy körforgását érzékelteti: Vuk szekérderéknyi rókakölyök atyjaként búcsúzik a nézőtől.

Dargay Attila Vukja nagy vonalakban követi Fekete István regényét (Dargay mellett Imre István és Tarbay Ede írta a forgatókönyvet), s mint a korabeli kritika is rámutatott, az író természetábrázolását a rajzfilm alkotói ihletetten „fordították le” képekre az erdő megjelenítése során. Sok szempontból azonban a Vuk szabad adaptáció, amely a kisebb gyermekek meseigényéhez igazítja az eredeti cselekményt és a figurákat. Így például képen kívülre kerül az erőszakos mozzanatok többsége, akár elszenvedői, akár okozói az állatok – legyen szó Vuk családjának végzetéről vagy a vadász otthona mellett (nem mellesleg a Disney-féle Hófehérke és a hét törpe [Snow White and the Seven Dwarfs, David Hand, 1937] egyik mesefiguráját idéző kertitörpe mögött) szétmarcangolt páváról. Hogy az állatok valamennyien – s nem csupán az egyazon fajba tartozók – értik egymást, szintén jelentős eltérés a regénytől, s a klasszikus rajzfilmes hagyományokhoz hozza közel a Vukot. Dargaynál kezdettől fogva főszereplő Vuk (a regényben csak fokozatosan kerül előtérbe), s felértékelődik a róka fejlődéspszichológiai folyamatának megjelenítése is, amelyben kulcs­sze­rep jut a mentorfigurának, Karaknak. A kicsi Vuk és Karak közös jelenetei a tanulási folyamatot mulatságos mozzanatokkal dúsítják; elmélyítik mentor és tanítvány érzelmi kötődését; továbbá jól szolgálják a figurák egyénítését is. Éppen az utóbbiban rejlik a rajzfilm talán legfőbb vonzereje: a Vuk a karakteranimáció – a rajzfilmfigurák minél árnyaltabb egyénítését célzó eljárások összességét értjük ez alatt – remekbe szabott példája. A Vukban meghatározó jelentőségű a főhős árnyalt kidolgozása, legyen szó külső megjelenéséről, mozdulatairól és gesztusairól – s nem utolsó sorban a megszólalásáról. Pogány Judit kölcsönzi a gyermek Vuknak a hangját, amely éppúgy elválaszthatatlanul társult a ravaszdi alakjához, mint Wolf Péter fülbemászó főcímzenéje. Bár a felnőtt Vukot megszólaltató Gyabronka Józsefet általában kevésbé szokták méltatni, az ő hozzájárulása sem lebecsülendő a figura megformálásához.

Az egyénítés kiterjed valamennyi állatkarakterre, az erdőlakó epizódszereplőktől a „Simabőrűként” emlegetett embert szolgáló háztáji figurákig – Vahur és Fickó, a vadász hű ebei például sokszor szánandóak és megmosolyogtatóak. Egyedül az emberalakokat nem illeti meg az egyénítés, ők szó szerint arctalanok, amit pofonegyszerű – s egyúttal többértelmű – képalkotással ér el Dargay. A humánfigurákat a képkivágat csakis deréktól – esetleg mellkastól – lefelé mutatja, ha (elvétve) egészalakos kompozícióban jelennek meg, arcuk takarásban van (mint a kerti szieszta jelenetében). A Vuk kép­építkezése tehát azzal is erősíti a közönség azonosulását a rókák – tágabb értelemben az állatok – világával, hogy a szó szoros értelmében a rókák szemhatárából mutatja az eseményeket.

Az egész estés Vuk szenzációs sikert aratott a mozikban, közel két és fél millió néző váltott rá jegyet. Forgalmazásának jogát világszerte megvásárolták, s alig egy évvel a premier után – 1982 karácsonyán – a BBC főműsoridőben sugározta.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala