Konrád György: A látogató

„Egyemeletes ház, mégis elveszetten kóválygok benne.” A mondat önmagában kifejezi Konrád György szociografikus regényének feloldhatatlan belső konfliktusait és reménytelenségét. Az 1967-es keletkezésénél két évvel később megjelent mű barokkos körmondatoktól burjánzó, mégis realista nagymonológ. Egyéni példákon keresztül mutatja be a nagyvárosi mélyszegénység nyomorát, a leszakadó társadalmi rétegek mindennapos küzdelmét. Konrád a regény megjelenése előtt hét évig gyámhatósági gyermekfelügyelőként dolgozott, így személyes tapasztalatok alapján írt a közvélemény számára addig szinte ismeretlen, hivatalosan nem is létező jelenségről. Az erős társadalomkritikát kifejtő ~ itthon és külföldön is irodalmi bombaként robbanó első kiadását napok alatt elkapkodták a boltokból, később pedig tizenhárom nyelvre fordították le. Visszatekintve az is meglepő, hogy a kommunista kultúrpolitika egyáltalán hozzájárult megjelenéséhez.

A kötet T., a hivatali munkájába belefásult erzsébetvárosi gyámügyi előadó egyetlen napját mutatja be – ez magában is kafkai élethelyzet, az egybetűs névadás pedig csak erősít a párhuzamon. T.-t naponta keresik fel ügyfelek különböző problémáikkal, sírva, könyörögve, fenyegetőzve, támogatást kérve. Ő azonban csak a bürokrácia adta szűkös kereteken belül tud segíteni rajtuk, már ha tud egyáltalán. Az egyéni sérelmek szólama a hivatal szűrőjén át monoton zsivajjá tompul. A panaszos „[a]rca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson [...] Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét kibírhatatlannak, én huzamosabb ideig elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem a fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg, mennyire téved” –, monologizál T., akinek még fiókjait is családon belüli traumák, bűnügyek lefoglalt relikviái töltik meg: „gyerekneveléshez” használt korbács és ólmosbot, vagy éppen egy pedofil gyilkosról készült lesifotó. T. napi feladata, hogy egy gyengeelméjű gyerek, Bandula Ferike elhelyezéséről gondoskodjon, akinek kilátástalan létharcba beleőrülő-rokkanó szülei öngyilkosságba menekültek. A gyámügyi előadó sétája közben megelevenedik a nyomor nagyvárosi gettója: patkányjárta, dohos, egyemeletes házak, húgyszagú, géppuska-sorozattól ragyás kapualjak mellett vezet az út, ahol a családon belüli erőszak, a vérfertőzés mindennaposnak, T. pedig a hivatal képviselőjeként visszatérő, de nem szívesen látott vendégnek számít. Konrád különböző eseteken keresztül, részletgazdagon rajzolja meg a tárgyi és az egyéni romlás penészvirágos mintázatát, a romlásét, amit csak ideig-óráig lehet megfékezni.

A gyámügyi előadó maga is kér, fenyegetőzik, gyermekkorú prostituáltat ment meg, sőt szülést vezet le egy magára hagyott nőnél, de idővel belefárad a szélmalomharcba. A gyengeelméjű Ferikénél tett látogatásával – a fiúnak hiába keres befogadókat – T. a mélypontra ér, és ez groteszk módon a szabadság ígérete is. Felismeri, hogy a félkegyelmű fiút semmilyen felelősség, még saját nyomorúságának tudata sem terheli – hogy ő, „[a] hülye, a dolgok tejtestvére”, hiszen szabad, akár a tárgyak. A felismerés az Áttűnés című fejezetben alternatív valóságsíkot nyit a regény amúgy is szerteindázó eseményei között. Ebben a síkban T. a szoba egyre passzívabb lakója, a fogyatékos fiú őrzője marad; sokáig az sem egyértelmű, hogy ez fikció, csupán a gyámügyi előadó gondolatfolyamának egyik hosszan kanyargó, őrülettel fenyegető zsákutcája. A nap mégis véget ér: Ferike ideiglenes gyámot kap, a gyámügyi előadó pedig – ha nem is megbékélve, de beletörődve helyzetébe – hazatérhet családjához. A párhuzamos realitás regénybeli létére részletes előadásban hívta fel a figyelmet Kappanyos András is, aki arra figyelmeztetett, hogy Konrád sci-fibe illő módon „feltételes jövőt” teremtett az Áttűnésben, és az alternatív valóságsík csak azért nem tekinthető egyenrangúnak a regény fő narrációjával, mert ellentmond annak; hiszen „ha a könyv vége megtörténik – vagyis a kisfiú sorsa ideiglenesen rendeződik, és a főhős hazaindul – akkor nem történik meg (vagyis utólag meg nem történtté minősül) az Áttűnés- fejezet.” Konrád a regény utolsó, Meghívó című fejezetében ugyanakkor túllép a nyomor és elmebaj enciklopédikus, helyenként alig elviselhető sűrűségű leírásán. Beszélője több oldalas, megszakítatlan felszólító mondatban hív meg asztalához minden panaszkodót és szenvedőt: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”. Az oldalakon át repetitíven ismétlődő felszólításban – „és jöjjenek” – kimondatlanul idézi meg Jézus hegyi beszédének állandó fordulatát: „Boldogok, akik...”, de utal a Miatyánkra, a „Jöjjön el a te országod” kérésére is. Emellett a nagy lakomáról szóló példabeszéd is adekvát párhuzam, amikor a „ház ura” a sántákat, vakokat, koldusokat invitálja meg végül az eredeti meghívottak helyett (Lk 14, 15-24).

A kötet érthető módon nem váltotta ki a hatalom és a hivatalos irodalmi kánon tetszését: mint A látogató negyedik kiadása kapcsán Vári György emlékeztetett, a vonalas kritika támadást indított a regény ellen, mondván, „a társadalmi valóság egy kis szeletét túldimenzionálva, ha tetszik, kétségbe vonja a szocialista fejlődés eredményeit”. Konrád György a hetvenes évek elejétől már egyértelműen a rendszer ellenségének számított, a demokratikus ellenzéki tevékenységéért ügyészségi eljárás indult ellene. A városalapító című következő regénye 1977-ben még cenzúrázva megjelenhetett a Magvetőnél, de ezt leszámítva 1989-ig betiltott szerzőnek számított Magyarországon, legális jövedelemhez sem juthatott saját életrajzi összegzése szerint.