súgó szűrés
keresés

Ozsvald Árpád: A nagy sási kígyó

alcím
Válogatott és új versek
Szerző
Ozsvald Árpád
Kiadás éve
2000
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách-Posonium Kiadó
Oldalszám
188
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Monográfusa, Szeberényi Zoltán, vállalva a „végletes leegyszerűsítés kockázatát”, három szakaszra osztja a költő pályáját. Az első a pályakezdésé (1951–1958), a második a kibontakozásé, csúcsra érésé (1959–1979), a harmadik pedig 1979 után a megállapodottságé. Ezek a több mint két évtizedet kitöltő idők termékenyek voltak a Valahol otthon (1985), a Nincsenek szemtanúk (1992) és a Mindenre emlékezni kell (1996) c. kötetek bizonysága szerint. És az utolsó, még életében megjelent A nagy sási kígyó szerint is, amely ugyanúgy válogatott és új versek gyűjteménye, mint az Oszlopfő (1981) volt: utóbbi az alcímében – 1955–1980 – jelzi az életmű korábbi összegzésének szándékát. Mindkét könyv verseit maga a szerző válogatta és sorolta ciklusokba, különös módon: keletkezésük időbeli folytonosságát, eredeti megjelenésük helyét sem jelölte, és témájuk alapján sem csoportosította azokat. Így nem rajzolódik ki a költői fejlődési ív, és nem követhető, hogy milyen élmények, elvek változtattak világszemléletén, költészetfelfogásán. Egymás mellett, vegyítve tűnnek fel jellegadó, a pálya alakulását reprezentáló alkotások.

A két válogatás címe alapján látszólag az önszemléletben mutatkozik a leglényegesebb különbség: az Oszlopfő az antik építészet szerkezetileg és esztétikailag is meghatározó elemeként a klasszikus művészetet idézi, A nagy sási kígyó viszont a pogány-ősi hiedelemvilággal a népművészetet. Az előbbi mintha a költői életmű maradandóságára, értékeire terelné a figyelmet, holott olyan kőből – s nem márványból – faragott szentet láttat, akinek „bezúzott” az orra, s a szája vallana ugyan, de „félig zárva, / némán görbül a világra”. A nagy sási kígyó alanyi beszélő legénye éppen hogy nem különbözik tőle, hanem rokona a sebzettségben, szenvedésben, holott az alapul szolgáló népballada – Görömbei András elemzése szerint – „a szeretet próbája”: szerelme fél keze feláldozásával menti meg a fiút. Ozsvald vershőse, akinek nincs mátkája, az anyjához fordulhatna, ám szavai ismétlésével – „Nem lehet, már nem lehet” – tudatja, az ő „keze se segíthet” rajta. „[F]ájnak a lassuló mozdulatok”, „csontjaimban megbolydult évszakok […] hajamban tél fehér lepkéi – hópihék”, a betegség kínja és az öregség réme mint sási kígyó szorítja, szorongatja. Neki, de más versek lírai alanyainak sincsenek azonban végletes érzelmi hullámzásai, kitörései: a kötet utolsó ciklusában, amely hagyományosan az új versek helye szokott lenni, a csendesen tűrt fájdalmat szólaltatja meg, a saját – és mindenki – sorsával megbékélten várja az élet törvénye szerint bekövetkezőt, a halált is. Ugyanakkor – a három záróvers tanúsítja – kiemeli a hétköznapi események sorából, egyfelől úgy, hogy a népköltészet forrásaiból az utat mutató csillagok metaforáihoz fordul, másfelől pedig mítoszi háttérbe állítja. A Közeleg az este alanya kérdezi, „Hová megyünk, barátom?”, illetve hová mennénk, ám „az útnak / már nem akaródzik / továbbmenni”. A Sóhaj „sötét űrben” bolyongó „csillagok árvája”, mert „kialudt a fény”, „nem tud hazatalálni”. A magára utaltság és a magára hagyatottság oly természetes, hogy nem is nyomaszt már: „Mindig csak menekülünk – / vissza önmagunkhoz”. Végül az Epilógus, ahol a beszélő kívülállóként tekinthet magára, hogy felkészüljön egy olyan utazásra, ahol „a révész arcát nem láthatod”, s a víz csobogása helyett „a homok csikorgását” hallgathatja, mintha sivatagon haladna át a csónak, míg „a túlsó, végső partra ér”. Nincs Léthé, Kharón és Hadész sincs – a mitológia attribútumaitól megfosztva fejeződik ki az egyén számára megtapasztalhatatlan közös létélmény, a halál. De az Epilógus búcsúvers helyett lehet axióma az életről – hiszen a homok mint természeti elem József Attila látomására emlékeztethet: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél”.

A vers címére utalva: a Reménytelenül lett végül Ozsvald Árpád költészetének alapérzése, szemléletének meghatározója. Tóth László így összegez az „Egy XV. századi táblakép alá” készült költeményről (Kiűzetés a Paradicsomból) írván: Ozsvald lírája „leginkább innen, a költő éntörténete, a külső világ belakására kényszerült belső ember szellemi-lelki szenvedéstörténete felől olvasható a legtisztábban”. A nagy sási kígyó úgy válogat, hogy a fejlődés ívét mellőzve a pálya legelejétől sorolható állomásokat, a reménytelenség élethelyzeteit kíséri végig. Az otthontalanságét: „Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak, / paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég / maradsz csak – bús idegen” (Meditáció). A kiüresedő szülőföld látványával (Elhagyott házak balladája), a falusi világ, a paraszti élet eltűnő kellékeinek nyomaival: „Szekerek ülnek a gazban, / ízekre szedve, riadtan keresik a lőcsöt, saroglyát […] mennének újra, hiába, / nem férnek bele a világba” (Szekerek balladája). Népek, nemzetek pusztulásának példázatával: „Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét, elfelejtették őseik nevét […] már nem emlékeztek az útra […] nem emlékeztek arra a dalra – nem kísérte hárfa / az apák, fiúk és unokák hűtlenségét” (Hettita ballada). „Csak hányódunk a / tengerek habján, / nincs kikötő, / amely befogadna, / ülünk a bárka / evezőpadján, / elaggott eszméken vitázva, / lázasan keressük / a bölcsek kövét […] Köröttünk szélcsend – / észre se vesszük, / hogy bealkonyult” (Bolondok hajója). A küzdés hiábavalóság érzetével: „megrohamozzuk a / szétpergő homokvárat” (Don Quijote malmai), „Unom már az örökös tűzőrzést. […] A hamvadó tűz parazsát itt hagyom, / keljetek, hétalvók, szítsátok tovább!” (Tűzőrző). S a keserű önbiztatással. „énekelj akkor is, / ha dalodra senki sem figyel” (Nem tudhatod...), mert a példa dicsérendő: „Üdv neked, Henri Rousseau, / aki a kimondhatatlant, / a kimondhatót / megszállottan és makacsul keresed, / mint paraszti mágusok / az elapadt kutak vizét” (Óda az önarcképhez). A reménytelenségben a reménnyel: „Ha a versek megmaradnak, talán a lényed marad meg” – írta mottóként verse, a Költészet elé.

Irodalom

Szeberényi Zoltán: Ozsvald Árpád. Dunaszerdahely, 2000, Nap.

Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak (1945–2000). Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi.

Cholnoky Olga: „Kenyérként tördelem a verset, vegyétek...”. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz.

Duba Gyula: Ozsvald Árpád hazatér. Irodalmi Szemle, 2008. 5. sz.

Tóth László: Amikor a költő prózát ír. Irodalmi Szemle, 2010. 11. sz.