Páskándi Géza: A sírrablók

Páskándi Géza a romániai börtönévek (1957–1963) és az ezt követő közlési tilalom (1963–1965) után mindhárom műnemben jelentőset alkotott, nem egy esetben stíluskezdeményező íróként lépett föl, amit a korabeli romániai magyar kritika és az olvasóközönség is azonnal felismert. Az író Magyarországra történt áttelepülése (1974) után azonban a pártállam ébersége miatt alig volt lehetőség szólni romániai magyar fórumokon Páskándiról; ritka esetben, a cenzúra „rövidzárlatai” idején kaphatott teret a Páskándi-recepció, de az 1989-es romániai politikai fordulat sem hozta meg igazán az író számára a méltányos és gyors visszafogadást.             Egyrészt Páskándi áttelepülése után Romániában a magánszférában élesen vetődött fel a „lehet vagy nem lehet” kérdése, amely már 1920 óta igen komoly kihívást jelent az erdélyi magyar író és irodalom számára. Másrészt szem előtt kell tartani, hogy a fennálló kommunista rendszerek és az író viszonyát illetően a nyolcvanas évek magyarországi kultúrpolitikája is többnyire a „tűrt” írók közé sorolta Páskándit. Íróként, felelős írástudóként vetett fel, illetve gondolt végig kérdéseket budapesti alkotói korszakában, amelyeken keresztül általában a létező kommunista rendszerek, a diktatúrák lényegét mutatta ki, illetve a történelemre, a nemzeti kérdésre, valamint a magyar kisebbség romániai helyzetére irányult figyelme művei jó részének tanúsága szerint. Magyarországon tehát a „lehet” adottságaival élt, előző őrhelyén, Kolozsvárt viszont bizonyára a „nem lehet” korlátai tartották volna lehetetlen helyzetben mind az alkotót, mind a magánembert.

Az említett kérdéskörök mondhatni valamennyi vonatkozását, a történelmit-politikait, a társadalmit-lélektanit, valamint a nyelvit és erkölcsit átfogja A sírrablók, ez az „áldokumentarista krimi a szocialista falurombolásokról” (Pósa), amely a közép-európai diktatúrák alkonyán, 1988–89-ben keletkezett, azaz még a radikális fordulatok, illetve a rendszerváltások előtt. Szerzőjének sokműfajúságát tükrözi a mű, ezért értelmezésének egyik lehetséges útja, hogy a lírikusi, a dráma-, illetőleg az esszéírói teljesítményt tartsuk szem előtt. Mindezek a „szálak” felismerhetők a regény „szövetében”. A sírrablók fikciójában találkozhatunk a Páskándi-drámákban – az abszurdokban és az ún. történelmi-parabolikusokban egyaránt – érvényre jutó, hatásos helyzetteremtő erővel, a történetnek és a figuráknak a groteszk körében való elhelyezésével, egy eredeti érveléssel, az észjárás váratlan fordulataival. Ezen kívül a logikai-nyelvi dimenzió és a képzettársítások nyújtotta művészi lehetőségek kiaknázására tesz benne kísérletet a szerző, akárcsak lírai életműve javában.      

A sírrablók három, látszólag különálló nagy szövegkorpusz egysége, amelyet bevezetésként – a mottókat követően – a regény eszmeiségét előrevetítő vagy egy-egy főbb motívumot kiemelő szerzői vezérgondolat, illetve reflexiósor előz meg. Mindhárom nagy szövegkorpusz a regénybeli fikció valamely szeletét helyezi előtérbe, a reprezentáció más-más nézőpontú megvilágítása. Az elsőt, a Bevezetés a történelmi tájba az értekező próza körébe sorolható szövegtípus alkotja, terjedelmét tekintve mintegy nyolcvan könyvoldalnyi, és a fikció szerint Köntös Ábel fiatal írónak, teológushallgatónak tulajdonított tanulmány, tiltott szöveg a romániai diktatúra idején a magyar kisebbség és Erdély 20. századi történelmi-politikai helyzetéről. A második, Önkéntesek és hivatásosak c. rész a legterjedelmesebb – mintegy kétszázhetven oldalnyi –, melynek középpontjában a romániai falurombolás egyik epizódja áll. A regényfikció szerint egy önkéntes harangozó mint az akció ellen tiltakozó idős falusi lakos és három mezőgépész (bulldózeres) fiatalember kerül az elmeosztályra, ez utóbbiak mint akik végrehajtói voltak a „szisztematizálásnak”, azaz néhány erdélyi falu eltüntetésének, s ezzel együtt két sírrabló halálát okozták. Az elmeosztályra kerültek magnószalagra rögzített vallomásai teljes mélységében tükrözik a kommunista rezsim által előidézett társadalmi-erkölcsi süllyedést és az erdélyi magyarság szellemi-nyelvi kifosztottságát. Jól fejezi ki ezt a katasztrófa- és csapdahelyzetet az egyik vallomástevő, mondván, hogy „a bolondoknak kell beszélniük ott, ahol az épeszűek némák.” A harmadik szövegkorpusznak a szó szoros értelmében vett darabjai, különálló kis részecskéi – szám szerint nyolcvankettő, plakátként egy-egy könyvoldalt foglalva el – beékelődnek az első kettő nyomtatott prózaszövegének lapjai közé, s együvé tartozásukat a kézírásos szövegkép választásával is jelezni kívánja a szerző. A képvers irányába tágított jellegzetes Páskándi-líra része ez, a fikció szerint pedig az elmeosztály betegeinek a „terméke”, amellyel a szerző a zárt osztályon kiteljesíthető szabadságot példázza.

A sírrablók a gyökeres önvizsgálat és a kisebbségi sorssal való teljes körű számvetés könyve, olyan, amely ezekre a kérdésekre eredeti módon világít rá. E mű egyszerre a diktatúra és Erdély magyar regénye, amely ugyanakkor egyenrangú párja az író Szekusok c. alkotásának (2007; megírásának ideje: 1989. december – 1993. március). Egyik elemzője szerint éppen az előbbi, illetve „az életmű egy vonulatának lezárásaként kell olvasnunk.” (Szász) Több alkalommal történik utalás és hivatkozás benne ~ valamely alakjára vagy mozzanatára, például a magyarság és Erdély kérdéseiről tanulmányt író Köntös Ábel fiatal teológusra, vagy egy elmeosztály ápoltjaira, a falurombolásban részt vett bulldózeresekre, illetve Ombodi doktorra, akinek mindkét regény történetében sűrűn idézik történelmi-politikai nézeteit. Ugyanakkor ez is magnóra mondott történetet tartalmaz, amit a romániai rendszerváltás után egy elmegyógyintézetben rögzít az egykori magyar nemzetiségű szekus, egy üldözőből – és gyilkosból! – menekültté vált titokzatos, identitását vesztett figura.