Székely Magda: A testen túl

Nyolcéves kislányként svéd dokumentumokkal élte túl a vészkorszakot Székely Magda Budapesten, de a szüleit elvesztette, ami az üldöztetés és a bujkálás traumájával együtt egész életre szóló sebeket ejtett rajta. Az egyetlen vékony kötetben elférő életmű kizárólagos témája ez a tragédia és az ezt követő bűntudattal keveredő gyász lett. Vallomás és hitvallás egyben, a düh és a fájdalom kifejezése, a tenni akarás és a tehetetlenség konfliktusának, az emlékezés és közben az újrakezdés vágyának kimondása adja e költészet alapjait, aminek alapszava a kudarc és a melankólia is. A testen túl régi és új verseket, lényegében a teljes életművet gyűjti egybe, és változatlan formában, változatlan struktúrában közli újra azokat, sőt a ciklusokat és a köteteket is. Végigkövethetjük tehát benne a pálya alakulását, az indulatok hullámzását, a trauma versbeli leküzdésének kísérleteit. Láthatjuk, hogy már az első, 1962-es Kőtábla c. kötetben milyen karakteresen jelen van az a költői hang és formavilág, amely a későbbi évtizedekben csak keveset változott, némileg csendesedett, tovább tisztult, de egészen a kétezres évek elején írt utolsó versekig kitartott.

Radnóti kapcsán szokás elmondani, hogy egy rendkívüli történelmi időben, a gonoszság tombolása és a humánum visszaszorulása közben a költészet klasszikus hagyománya, formai és nyelvi öröksége adhat fogódzót, keretet a békés, normális életre vágyóknak. A versbeli rend, a szigorú szabálykövetés lehet ellenpontja a kinti törvénytelenségnek és kiszámíthatatlanságnak. Mintha Székely Magda is ezt átgondolva nyúlna a rímes, zárt, rövid versformákhoz, Babits és Radnóti örökségéhez, valamint a Károli-féle bibliafordításra rájátszó archaikus magyar nyelvhez. Így viszont óriási kontraszt van a téma és a beszédmód között: a lángoló testek, az életükért könyörgő, halálba kergetett emberek és a róluk szóló, kristálytisztára csiszolt, dallamos verssorok mégis azt tudatosítják, hogy egyedül a művészet képes méltó emléket állítani a halottaknak, és menedéket, lehetőséget adni a túlélőknek: „Hatmillió ércoszlop izzik, / ki tudja már, melyik az anyja? / Gyűrűzik, felkél, fut a láng, / s a csontjaimat megragadja” (Mártír).

Az idézet jól mutatja, hogy a túlélő újra és újra átéli a haldoklók szenvedését: szinte üldözik őt az ezzel kapcsolatos fantáziaképek, amelyekhez ráadásul az önvád és a lelkiismeretfurdalás is szorosan kapcsolódik. Mintha legalábbis bűn lenne élni, sértés azokkal szemben, akik ártatlanul meghaltak, és mintha az élő lenne a halott, akire a keselyűk vadásznak: „Inkább pusztultam volna el velük, / mint így éljek, halálukkal tömötten. / Le-lecsapnak rám, mint keselyűk, / és kitépik a részüket belőlem” (Az élő). Innen indul az értelmes életcél keresése, de kiderül, hogy ezt a célt, a megcsonkított élet értelmét nagyon nehéz megtalálni. Az emlékezés és mások (az olvasók) emlékeztetése eleinte elégséges törekvésnek tűnik, de viszonylag hamar látszik az is, már a második-harmadik kötetben, hogy ez önmagában kevés, és ha a hatmillió áldozat halálának kell, hogy valami értelme legyen, akkor az itt maradt szenvedései sincsenek hiába. A Könyörgés c. vers ezt a határpontot ragadja meg: „Halottaim, a mozdulatlanok, / többé nem tartanak velem. […] Adassék végre emberi bizonyosság, / hogy nem élek hiába.” A szerelem keresése és a családalapítás terve mutatkozik a versekben megoldásnak, továbblépésnek, de ahogy például Kertész Imre műveiből tudjuk, ebben a helyzetben egyáltalán nem egyszerű feladat. Abban a pillanatban, amikor a reménybeli vagy az új család áldozatvállalásnak, feladatnak, menekülésnek lesz mondva, ha az otthon szó Jób, Jeremiás, Jákob nevével és történeteivel forr egybe, a terv elbukik – márpedig Székely Magda verseiben, a szerelmes versekben is, a magány vagy az egyedüllét jelenvalósága az egyetlen realitás. Olyasvalaki hangját halljuk, akinek egyáltalán nem öröm az élet: „Napok múlnak nem tudni mennyi / magát is túl sok elviselni / ne érjen hozzá senki semmi” (Depresszió).

Székely Magda költészete tehát végső soron egy identitásdráma, amelyben a történelem által kiosztott életpálya, keserű sors, hivatás viaskodik a hétköznapi, békés élet vágyával – és mindig az előbbi nyer. A költő évtizedeken keresztül birkózott az olyan alapfogalmakkal, mint a bűn, a büntetés, a megbocsátás, a hűség, a család, a hit, merthogy testközelből élte át, ahogy az értékek a 20. században megrendültek, új jelentést kaptak. Székely Magdáénál kevés szomorúbb, kilátástalanabb, melankolikusabb, hűvösebb költészet létezik magyar nyelven, de ennek a szikár, sivatagos tájnak is megvannak a csúcspontjai, melyek hosszú idő múlva is látszanak majd.