Ignácz Rózsa: A vádlott

A Nemzeti Színház erdélyi származású színésznője 1937-ben jelentette meg első könyvét, az Anyanyelve magyart (1937), amely tizenhat kiadást ért meg. További regényei – többek között Született Moldovában (1940), a Keleti magyarok nyomában (1942) – szintén népszerűek lettek. A nyilasok ellen is kiálló írónőt a kommunista hatalom 1948-tól évtizedes hallgatásra ítélte. Utána is csak mint ifjúsági író juthatott nyomdafestékhez. A vádlott az elhallgattatás évei alatt, a leírt eseményekkel egy időben, 1950 és 1952 között keletkezett. Nagy kockázatot vállalt vele a szerző. Az elkészült részleteket a lakásban rejtegették, s csak az alkotó halála után húsz évvel jelent meg. Korfestő, lélektani mű, és az ezoterikusnak (beavatásinak) nevezhető regényeknek is egyik érdekes darabja (mint Hamvas Béla hasonlóan minősíthető Karneválja). Az író Kodolányi Jánossal és Török Sándorral jó személyes kapcsolatban állt. Az előbbi mitologikus regényeivel vonható párhuzam, Török Sándor pedig a magyar antropozófiai mozgalom egyik vezéregyénisége volt, amelyhez Ignácz Rózsa is kötődött.

A főszereplő, Dániel Ferenc kirí környezetéből. Az ötvenes években így nem sok jót remélhet. A könyv elején éppen egy munkahelyi fegyelmi tárgyalás – és kirúgatás – elé néz. Idősödő főnöknője, akinek el kell bocsátania, bár párt iránti hűsége töretlen, érzi, hogy ez a férfi valamiképpen fölötte áll a környező világnak. Kisugárzása van, nem érződik rajta félelem. Dániel (a regény mitologizáló felhangjainak egyike a névben rejlő utalás az oroszlánok barlangjába vetett prófétára) hol rettenthetetlen mesehősként („olyan nevetés kell, ami az anyagimádat mákonyától elkábult Csipkerózsika-emberiséget felrezzenti. De ki? Kik az ébresztő királyfiak? […] Én kell hogy legyek”), hol küzdő titánként, hol a mások eszén túljáró, az adott kötöttségekből mindig könnyedén továbblépő pikareszk figuraként értelmeződik. A hős lemerül a fizikai munka világába, először szállítómunkásként ismeri meg a beszerzési ügyeskedések és a kitelepítések világát, majd a szocialista építkezés névtelenségében talál menedéket. Az építkezésen áll össze az a hétfős csoport, baráti véd- és dacszövetség, amelyik mindegyik résztvevő számára sorsmeghatározó lesz. A rendszer megvetése és a tisztességes élet keresése köti össze a minden más szempontból rendkívül vegyes társaságot. (Fölfoghatók a társaság tagjai úgy is, mint egy személyiség különböző oldalai.) Hanna grófnő fiatal özvegy, aki gyermekét annak idején az olaszországi rokonokhoz szöktette. A púpos Gulyás Gyula szociáldemokrata munkás volt, Kaszás Pista szegényparaszt, a könnyű természetű Boriska is alulról jött, Tornyos Berci kulák, Kalotay Ákos pedig író. Kalotay némileg kívülálló, kicsit luciferi figura közöttük. Kívülállását jelzi, hogy bár valaha szerelmes volt Hannába, csak neki nincs igazi köze egyik nőhöz sem (Hanna Dániel társa, a többi férfit pedig Boriska szánja meg alkalomadtán, míg várandós és Kaszás menyasszonya nem lesz). Néha úgy tűnik, Kalotay teremti ötleteivel azokat a helyzeteket, melyekben modelljei viselkedését tanulmányozni akarja. Egy idő után külön is válik tőlük. A többiek egy Jugoszláviához közeli építkezésről megpróbálnak átszökni a határon. Van, akinek sikerül, van, aki fogságba esik, van, akit fölrobbant az akna. Hogy kinek mi jut osztályrészül, nem tudjuk meg, a kiszivárgó hírekben nincsenek megemlítve a nevek. Kalotay sem ismeri a részleteket, emberismerete alapján azonban igyekszik rekonstruálni az eseményeket – ennél a rekonstrukciónál többet az olvasó sem tud meg. Így aztán van is a történetnek vége, amennyiben elfogadjuk Kalotay verzióját, meg nincs is, amennyiben nem fogadjuk el ezt a fajta látomásosságot. A regénybeli író ugyanis Dániel sorsában a feltámadást ígérő alászállást kívánja látni. A mű utolsó lapjai a tiltott határátlépés miatt kényszermunkára, bányába hurcolt főhősről szólnak, és arról a felismerésről, amit hitelesen csak az mondhatna el, aki átélte: „A leszállásra induló gép berregése elnyeli a szavát. Húsz egyforma sorsú, azonos életütemű emberpár, negyven férfi, mint láthatatlan, de már megszületett lény tagjai, teste-vére, a jövő sorsát hordozó Föld mélyébe, a bányába száll alá. Mert amíg nem szálltok alá mind a poklok mélyére együttesen, testvéreim, addig az emberiség felfelé vezető útján egyetlen lépést sem tehettek közösen…” Ezek a sorok – a regény utolsó sorai – a beavatottságról szólnak. Így, ha a beavatás különböző szintjeit feltételezzük, már érthető, miért kell Dánielnek – akit már a könyv elején úgy állít az író az olvasó elé, mint aki legyőzte, kiírta magából a félelmet – újra legyőzni azt (immár a szerelem segítségével): „Azt hiszem, én mindig is a félelem szolgája voltam. És a szolgák lázadók, Hanna, de az a hang bennem, ami szüntelenül lázított, most azt mondja: ne félj!”

A mű stílusa az első lapokon kissé túlzsúfolt, expresszionista jellegű. Később visszafogottabbá szelídül, a felfokozott realista részekkel váltakozik. Ez a vibrálás teremti meg a kiszámíthatatlanság atmoszféráját. Ugyanakkor megfelel a világ átmenetiségének, kiforratlanságának „egy szétmálló, olvadva fortyogó és rothadva újjászülető korban”. A szereplők által vágyott új rend keresése több szálon fut, leghangsúlyosabban talán a nőiség elvét igyekszik a férfielv mellé – esetleg fölé – emelni („a Szent Szellem nőnemű”). A felvetődő világszemléleti kérdések egy részét az író fia, Makkai Ádám fogalmazza meg a kiadáshoz írt előszavában: „Mi a »feminin princípium« a szellemi világban? Mi legyen férfi és nő egymáshoz való viszonya ennek ismeretében? Mi az igazi egyenlőség és testvériség? Mi a Szent József-féle apaság? […] Mi az információmegtagadás szerepe a materialista misztifikáció világában? Hogy viszonyuljanak egymáshoz a régi osztálytársadalom élő tagjai 1950–52-ben? Mi legyen az igazat szólni kívánó író szerepe mindebben?”