Szikra János: Ablakomban kutya ugat

A kötet versei tragikus hangoltságú, vallomásos sorsköltészetet szólaltatnak meg. Szikra János poézise személyes fogantatású, nagy emocionális fesztávú élménylíra. Költészetének belső feszültségét az örökölt retorika és költői szerepfelfogás, illetve az egyéni lelemény, a konvenció újraírásának az iránymutató értékek megőrzését szem előtt tartó, azt azonban az individualitás szűrőjén áteresztő alkotásmód együttes jelenléte adja. Jellemző rá a hagyományokhoz való ragaszkodás és a folytathatóság esélyének felmérése, ugyanakkor hasonló erővel hat a szerző igénye az eredetiségre. A múlthoz, a példatárhoz tartozik a metaforizálás mint az emlékeztetés eszköze. Metaforái jó része a természetes, az elemi léttapasztalat, a hit jelentésköréből valók. Egyéni színezetű képei a világteremtő látomásosság poétikai tradícióját viszik tovább. Férfias fájdalma tónusában a tragikusság értékmérő, értékfelmutató feladatot is kap: a hányattatás az emberellenes világban morális szempontból szinte törvényszerű. A vereségekkel és veszélyeztetettséggel való számvetés az emberi értékek pusztulásával néz szembe. Szikra költői alapállása az elődök emberi-költői tartásának folytatása. Szemléletének jellemzője a közösségi sorsazonosság-tudat, vállalt feladata az értékőrzés, értéktanúsítás, értékvédelem. A lelki-tudati-érzelmi kifosztottság állapotai egzisztenciális, történelmi és létszemléleti érvényűek. Jól tükrözi ezt A remény velocipédjén című vers részlete: „Kivándorol a lélek, / Ábel koporsóban sem jöhet haza, / lég-vályog s Déva-jövő, / AMIT RAKTAK DÉLIG, / LEOMLOTT ESTÉRE – / torlódik fölénk a semmi gótikája. / Rozsdásan mordul utánunk, / szakadt vaslánc a múlt, / Oltba, Dunába falazott harang.” Már-már apokaliptikus víziói a személyes lét kiszolgáltatottságát és a haláltól való kísértettségét mutatják. Megszólalhat ez a szorongás balladai formában: „Jó Szíjgyártó esperes úr / édesanyja harmincegyben / beállított a kaszással, / és harmadnap eltemették” (Háló nélkül). Kaphat drámai köntöst: „várunk, a halálra várunk” (Ne szíts viszályt), vagy lehet szentimentális: „ne írjatok a fejfámra semmit, / aki én voltam: nincs” (Tüskét, se rózsát), illetve „Senki se sírjon utánam” (Fehér szél). Groteszk formát is ölthet: „istenre gondolok / isten nem gondol rám / komoran ül a kocsmában / és elissza a holtak fizetését” (Improvizáció). Emlékversei, köszöntői – Takács Imréhez, Csengey Déneshez, Juhász Gyulához, Utassy Józsefhez, Buda Ferenchez címezve, de még Bohumil Hrabalhoz is szól egy halálvers – az élet fenyegető, mostoha mivoltára fókuszálnak. Az emelkedettséget, a pátoszt, a komoly tónust, az esztétizálást azonban a költő képes a maga játékosabb kifejezésmódjával, közvetlenségével kimozdítani pozíciójából. Formai változatosságról és költői leleményről árulkodnak a versek. Kombinálódnak a széttartó stíluselemek, a retorikai hatás különböző tényezői. A megrendültségtől az elégikusságig, az aktualitástól a tárgyias leírásig, a groteszk képiségtől a poentírozó ötletig, a bizarrtól az ironikus játékig, az Ady Endrére hajazó öntudatos hangtól a népdalszerű könnyedségig terjednek a változatok. Stíluseszközei sorában megtalálhatók a leleményes szókapcsolatok, a merész képzettársítások (pl. „rokkant teherautók”, „köd alatt izzik az ország”, „másnapos molekulák”, „elzsibbadt Isten”), az indulatos fordulatok („Európa ganédombjáról”, „nyálas moslékmozi”), az átok motívumai, az árvaság és a magány érzelmes kifejezései.

Az erős szerelmi téma mellett meghatározó a saját hely, a megtalálni vágyott otthonosság keresése, illetve hiányának keserű konstatálása. Hangütése hol szónokiasan kihívó – „árulják árva hazánkat” (Vaskörömmel); „hazámban – hajléktalanul” (Nagypéntek, 1998) –, hol az áldozatiság mártíriumát hordozza: „fölösleges vagyok, / akár a hazám” (Gallyropogás). A kötetcímadó vers, Az ablakomban kutya ugat az elveszett/sosem volt-lehetett haza idézése. „Haza, haza… Haza – hova? / Van ablaka? Van ajtaja? […] Ki döntötte le a házat? / Én, te, ő és – a gyalázat.” A költői reakció a dac, a meg nem alkuvás erkölcsi követelménye, a „falnak vetett háttal állok” magatartása. A kötetelrendezés a hit megőrzésének (Lenni!), illetve a körforgás mitikus szemléletének, a megújulás lehetőségének reményt adó gondolati keretébe (Kereszt) illeszti a versbe szedett reflexiókat.