Szabó Magda: Az ajtó

A Régimódi történet (1977) és a Für Elise (2002) kapcsolata a rendszerváltozást megelőző pályaszakasz zenitjén megjelent, utóbb nemzetközi sikert aratott művel, a szintén önéletrajzi ihletésű Az ajtóval mindeddig kevés figyelmet kapott. „Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben – olvasható a regény újabb kiadásainak szerzői fülszövegében –, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását.” Összefűzi azonban a „jobbik én” lázas keresésén, erősítésén túl a nagy ívű „gyónás” lapjait átitató bűntudat is a könyveket. A tét – akárcsak a Jablonczay-ősök, Rickl Mária vagy Bogdán Cecília esetében – egy másik élet, egy más típusú személyiség és értékrend megértése, valamint e megértés révén az „én”, a „saját” újraalkotása. Az ajtó főhőseit, Szabados Magdát és Szeredás Emerencet önmagáról, valamint Szobotka Tiborral közös, Júlia utcai otthonuk egykori bejárónőjéről, Szőke Juliannáról mintázta az író. Nem elsőként (s nem is utolsóként) rajzolva meg e különleges asszony arcképét – hiszen Menyasszonyok, vőlegények című 1980-as regényének Mariskájába már Szobotka beledolgozta házvezetőnőjükkel kapcsolatos emlékeit. Igaz, Szobotka másfelől közelít; az egyszerű emberek természetes jóságát, tisztaságát valló-hirdető írónővel ellentétben a férfi számára a bejárónő intézménye a negyvenes–ötvenes évek kapzsi, gyáva, feljelentő házmesterének képviselője maradt. Szabó Magdát az író kíváncsisága átsegíti előítéleteinek, ellenérzéseinek gátjain, őt az élettitok, a személyiségképlet megfejtésének vágya készteti nyomozásra. Kusper Judit értelmezése szerint „a regény maga a megfejtés folyamata, igénye, maga az írás”. (Körömi–Kusper)

„[É]n öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni” – olvasható az első fejezet zárlatában. A regényben tehát egy gyilkosság „nyomozati anyaga” szervesül művészi üzenetté. Mégsem bűnügyi történetet olvasunk: Szabados Magda morálisan semmisíti meg bejárónőjét, amikor akarata ellenére kórházba szállíttatja, s múltjának emlékeit, négylábú védenceit rejtő lakása ajtaját távollétében megnyitja a kíváncsi szemek előtt. Szabados Magda és Szeredás Emerenc kétféle intelligenciájának összemérése – Kabdebó Lórántot idézve – „a kiművelt humanizmus és az ős-archaikus emberség szembesítése” (Verrasztó). És valóban: Emerenc a társadalmi normák és konvenciók helyett univerzális erkölcsi eszmék jegyében él és cselekszik; a szerzetes fáradhatatlan, néma kötelességtudásával, a szentek irgalmatlan hithűségével szolgál és szolgáltat igazságot. A modern társadalmakban uralkodóvá váló, önmegvalósító életmodell és a létezés önértéke helyett az értelmes, emberhez méltó élet elvét vallja, s körömszakadtáig ragaszkodik a saját halál mindenkit megillető jogához. Emberi működésének és személyisége tovagyűrűző hatásának históriája – e profán üdvtörténet – az emberi méltóság balladájaként is értelmezhető.

Magda és Emerenc viszonyában a saját hiúságát tápláló, a tehetségét elismerő hatalom mindenkori elvárásaihoz igazodó író s az emberi tisztaság kétkezi apologétájának gigászi küzdelme áll előttünk. Muhi Klára találóan foglalta össze Emerenc erkölcsi felháborodásának, értelmiségi gazdáját érintő kritikájának lényegét: „Dologidőben miért jár templomba, miért nem a beteg urával törődik az írásai helyett, miért nem szül gyereket, egyáltalán, miért bízik annyira a szavakban, a könyvekben, a nyilvánvalóan igazságtalan jóistenben, a nyilvánvalóan nem létező túlvilágban, az ostoba politikai rendszerben, amelyiktől a fontos díjat elfogadja.” Az ajtó ugyanakkor nem csupán egy állandósult konfliktus, de a kölcsönös kötődés története is. Hiszen Emerenc végül fellebbenti titkainak fátylát, kitárja az írónő előtt múltja, lakása és szíve ajtaját, bebocsátja őt legbensőbb terébe, „ami a saját maga által kialakított erkölcsi normák szerint élő és gondolkodó, keménykötésű és általában tartózkodó Emerenctől kegynek számító gesztus” (Kónya). Mizser Attila az uralkodásra termett szolgáló e döntő lépését, az általa felkínált emberi szerződést – Jacques Derrida nyomán – a tanúságtevő adományaként értékeli (Körömi–Kusper). Csakhogy a szóban forgó adomány egyszeri, intim, személyre szóló gesztus – nem tűrheti sem az indiszkréciót, sem a szeretet zsarnokságát. Magda árulása, mellyel megfosztja Emerencet a saját út következetes végigjárásának lehetőségétől – a haldokló ember exodusát megszentségtelenítő önzés – nem bocsánatos bűn. A tragikus vétségből eredő lelkiismeret-furdalás feloldó szelepe lenne tehát Az ajtó. Az írás azonban újabb (tán az előzőnél is súlyosabb) árulás. „[M]aga eladja a férje halálos ágyát, az anyja utolsó mondatát, a saját piszkos belső életét, volt pofája engem is eladni” – szólaltatja meg az író egy 1988-as levelében Emerenc síron túli üzenetét (Szabó).

Az ajtó angolszász fogadtatása a hazainál tágabb viszonyrendszerbe helyezi az értelmezést. Miközben hangsúlyozzák az ajtó archetipikus jelentéssíkját – ki- és bezár, titkot rejt, a világtól elzártság és a halálba lépés szimbóluma –, összekapcsolják ezt a társadalmi viszonyrendszerekkel. Egyrészt a két főhős közötti társadalmi szakadékot hangsúlyozva, másrészt a kommunista világrend jelképeként értelmezve (az ajtó mint vasfüggöny). Ezen a jelentéssíkon Az ajtó a kettéválasztottság megszüntetésének, a másik megértésének és meghódításának kísérlete, a hatalommal bíró (Szabados Magda) vezekléstörténete az alávetett (Emerenc) bocsánatáért vagy megértéséért legalább. Szabó Magda egy svájci kritikusának, Eva Haldimannak írott levele szerint „Az ajtó frenetikus siker lett, ezt holtig nem értem. Olyan unheimlich könyv.” A regényt megjelenése óta közel negyven nyelvre fordították le. Alkotóját 2003-ban a francia Femina-díjjal tüntették ki. Szabó István filmadaptációját 2012-ben mutatták be.