Tornai József: Az emberiség görbe fája

Tornai József Az emberiség görbe fája című könyve a szerző esszéírói munkásságának esszenciájaként értékelhető. Sűrítve és szemléletesen mutatkoznak meg benne mindazok az életre, művészetre vonatkozó megítélések, amelyek a pálya korábbi szakaszait alakították. Az író évtizedek során mind áttetszőbbé kristályosuló s organikus rendszert tükröző világképének centrumában (az ezredvégi és az új évezredet nyitó) emberi állapot, a „condition humaine” korábbi történeti századok negatív létélményeit is magába szervesítő krízise áll. Ezt a válságot a szerző az emberiség eddig sohasem tapasztalt mértékű létgondjaként mutatja be. Elemző tekintete, ami hol a klasszikus esszéhez, hol a tanulmányhoz, a naplóhoz, a töredékhez vagy az aforizmához közelítő írástípusokat teremt, alapvetően történeti léptékű. A főbb tematikai csoportok a fiziológiai és a szellemi lét lehetőségeit, a szabadság, a közép-európai és a magyar történelem, a metafizika, a mítosz, az Isten, a bűn kérdéseit, a nagy világvallások téziseit, a természet erőinek sorsot mozgató jelenlétét, a szerelem, a szexualitás és a transzcendencia kapcsolatait, a magyar irodalomtörténet több nagy értékét s a mai egyetemes és magyar kultúra hiányjeleit járják körül. Tornai mély erővonalakon szembesíti a kereszténység és a nagy keleti vallások tanításait is. Az elemzések hátterében álló műveltséganyag a szanszkrit, kínai, indiai és más kultúrák elveitől az ázsiai zenén, az Ószövetségen, Bhagavad-gítán, Galilein, Nietzschén, Rachmaninovon, Valéryn, Rilkén, Blaise Cendrarson, Jack Londonon, Bibón át Sartre-ig, Jaspersig, Baudrillard-ig, Fukuyamáig, Michel Foucault-ig, Derridáig, Rorty-ig, Lyotard-ig s még tovább ível.

Az emberi sorsban érzékelt s mind markánsabban kiélesedő krízisállapotnak a kötet anyagában három, de lényegében a teljes földi létezést átfogó kérdésköre bontakozik ki. A minden más válságot is meghatározó, első tematikai terep az emberiségnek a teremtéstől avagy az emberré válástól induló, máig tartó, s mind több irányból felismert antropológiai krízise. Ez létünket (mint az Isten vagy a természet részéről „elvégzett” alkotás „eredményét”) csupán félig sikerült kísérletként értelmezi. „Vagyis, hogy az ember nem etikai-teológiai-politikai rejtély, hanem evolúciós zsákutca, hiba a természetben” (Az emberiség görbe fája). „A pontos szó: emberállat. Méltatlan még arra az ember, hogy embernek nevezze magát: állapota és történelme csupán a pontos emberállat kifejezést teheti lehetővé.” (A csoda, az abszolút, a semmi) Tornai gondolatmenetében az emberi faj mai krízishelyzete alapvetően erre a „felemás” biológiai állapotára vezethető vissza. „Amíg a homo sapiens megöli embertársát, csupán félcsípejű civilizációról-kultúráról beszélhetünk.” (A „Ne” ölj! tabuja) Ennek a több tízezer éve konstans emberi szituációnak – részint a további krízis-hullámokat indukáló, részint a létbeli problémákat koncentráló – természetét jelzi a könyvcímmé emelt Kant-metafora is. („Aus so krummen Holze, als voraus der Menschen gemacht ist, kann Nichts gerades gezimmert werden” – azaz: ’Abból a görbe fából, melyből az ember van, sehogy se lehet egészen egyenest faragni.’)

A második kríziskomplexumot az utóbbi századok, de különösen napjaink európai, még inkább nyugat-európai szellemének kulturális meghasonlása adja. „Amit nem tudunk vagy nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: a 21. század azzal kezdődik, hogy a már korábban uralomra törő tömegkultúra véglegesen győz.” „A kultúra-nihilista, etikailag lefelé tartó korszellem mai társadalmában […] az emberek a tömegtájékoztatás zűrzavaros semmijére hallgatnak.”(Valahol a mindenségben) Ez a kríziskör Tornai felfogásában a reneszánsz, a felvilágosodás és a többi nagy korszak progresszív értékei ellenében lép fel. A folyamatot a szerző megítélésében hatalmas morális összeomlás kíséri. „A 21. századra a világnak – keletinek és nyugatinak – alig maradt erkölcsi támasztéka. A sok évtizedes hidegháború végét nem követhette szellemi megújulás.” (A „Ne ölj”! tabuja) Ehelyett az amerikai tömegkultúra igénytelensége látszik soha nem tapasztalt hatalomra jutni, és ez szétrombolja a regionális kultúrák értékeit.

A harmadik kríziscsoport a közelmúlt és a jelen Magyarországának kultúrájából, művészetéből – kiemelkedő jelentőséggel az irodalomból – rajzol elő, leleplező szándékkal is, riasztó tényeket, összefüggéseket. Alapvető gondként Tornai azt jelöli meg, hogy „nincsenek világosan kivehető frontvonalak igazság és manipuláció, mellébeszélés és autentikus szavak között” (A csoda, az abszolút, a semmi). „'89 után kiderült: a modernség most már a különféle nihilista, vagyis posztmodern, posztmetafizikai, poszthumanista hatalmi gócokkal került szembe. Egy olyan átfogó amerikai és nyugat-európai ideológiával, amely nemcsak hogy nem autentikus, hanem éppen ellenkezőleg: mindenféle költői hitelesség tagadásának szükségszerűségéből indul ki. […] A nagy »paradigmaváltásnak« ez az elmélete nemcsak az irodalmat, a nyelvet, hanem magát az emberi létezést is zárójelbe teszi. […] S furcsa módon mindig az tetszik, ami üres, ami negatív, ami tagadja az emberi tartalmasságot, azaz istenhez, valláshoz, történelemhez, nemzethez, etikához való eredendő viszonyunkat.” (A költészet hitelessége) A magyar helyzetet elemezve Tornai egyetemes problémák gyökeréig jut. Az Egyesült Államok mai kultúrájának, irodalomelméleti irányainak olyan gondjaihoz, amelyeket például Frank Kermode és Harold Bloom esszéi tettek nyilvánvalóvá. Tornai ugyanakkor nemcsak rögzíti, és összefüggéseiben láttatja a magyar és a nyugati krízist, hanem folytonosan tiltakozik is ellene. Ez a lázadó gesztus és szellemiség lesz a kulturális megroppanások feltárásának láncolata mellett a kötet negyedik: a válságokkal feleselő tere. A szerző új humanizmust célzó elképzelései egyszersmind az irodalom „bartóki” programjával rokon elveket vetítenek fel.