Csurka István: Az esztéta

Az esztéta egyesíti az önéletrajz, a vallomás és a történelmi tanúskodást kiemelő emlékezés műfaját. Az író „száraz regény”-nek, illetve „száraz tényregény”-nek nevezi. A könyv sorsa igazolni látszik, amit a szerző a kultúrából való kirekesztéséről ír. Példány csak kevés könyvtárba jutott el, kritika talán nem is jelent meg róla. Igaz, a Havi Magyar Fórum 1999-től folytatásokban közölte, az újságban való megjelenéssel nyilván sokakhoz eljutott. És talán ez az eredeti közlésforma az oka, hogy a kötetben néha önismétlésekkel, egyszer-egyszer pongyolább fogalmazással találkozik az olvasó.

Csurka saját élettörténetének csomópontjait a korszak, mindenekelőtt a Kádár-kor, majd a kilencvenes évek lényegével látja megragadhatónak. Egyetemistaként tartóztatják le ötvenhatos tevékenysége miatt. Szabadulása érdekében kénytelen aláírni a beszervezését, s ez meghatározza további életútját. Szabadúszó író lesz, s hogy ne tudjon senkiről érdemben jelenteni, kidolgozza a maga semmitmondási stratégiáját. A módszere beválik, a hatvanas évek elején mint használhatatlant elbocsátják. A rendszerváltás után megpróbálják az üggyel lejáratni, amire ő többek között így, a dokumentumokkal alátámasztott önfeltárással felel. Sors osztotta szerepei – megalázott fogvatartott, sikeres író, kártyás és lóversenyes fenegyerek, politikai vezető stb. – lehetővé teszik, hogy mélyen lásson bele a társadalom és a benne élő ember mozgatóiba. Amikor különbséget tesz a politikus és az író emberismerete között, akkor saját magát is jellemzi: „A jó író megfigyelése azért több […] a politikusénál, mert mindig együtt halad az önmegfigyeléssel […] meg azért, mert képesek egy-egy ihlet, egy nagy transzcendens üzenet hatására akár önmaguk érdekei ellen, személyes sorsuk kockázatára cselekedni”.

Írói indulása az „olvadás” korszakára esik. Az őszinteség kultuszával jellemzi az ekkor föltűnő nemzedéket. Érzékeli a közeg felhajtó erejét: „Jó akkor élni és jó akkor fiatal írónak lenni, amikor minden szónak becsülete van, és – legalább egy réteg, az igazi elit – minden szóra figyel.” Hiszen, mint máshol kifejti, nem létezik közösség közös történetek nélkül. Ötvenhatot összetett jelenségként mutatja meg, amely lényegében transzcendens magasságba emelkedik. A „tiszta, örök magyarság” nyilvánul meg benne, „fellángolt a magyar élniakarás”, akárcsak 1848-ban. A testi, érzéki vonatkozásokat mindig kedvvel kiemelő író ötvenhatra is talál ide vágó metaforát, azonban itt a testi az isteniig ér: „a forradalom önmagából s a másik magyar tekintetéből, szelleméből, fegyveréből táplálkozó nemzeti orgazmus volt, amely végeredményben nem irányult senki ellen, hanem valamennyiünk belső és mintegy isteni felszabadítására tört”. A „velejéig romlott” Kádár-rendszer „sunyi, lapos, középszerű gonoszsága” aztán ezt fordította a visszájára: „a világraszóló Nap-fényességére pokolian aljas szovjet és Kádár-sötétség borult”. Magyarország visszasüllyedt a „nem a saját történelmüket élő társadalmak” egyikévé. A szovjet rendszer meghatározója szerinte a kontraszelekció, a „selejt uralma”. A selejt egyetlen eszménye az érvényesülés. Kihallgatótisztje egyik legfőbb fenyegetésében – „karrier fuccs” – ezt éri tetten az író. Mindezt a rombolást tetézte a technika diadalútja. A tévében látja azt a valós és szimbolikus erőt, amely azáltal, hogy a látványt valósnak tudja elfogadtatni, sokszorosára növelte a manipuláció lehetőségét. Részletesen ír Csurka a rendszer működésének fogaskerekei között a „fogott” és a „megtévedt” emberről. Előbbit zsarolással kényszerítették, az utóbbitól a bűnbocsánat fejében önfeladást vártak el. Frappánsan összegzi a hatalom lassú elmozdulását is a hetvenes-nyolcvanas években: „Végül is ez volt a legjellemzőbb ezekre az évekre: senki sem vett komolyan semmit, senki sem vette komolyan önmagát. Üresen őrölt az idő. […] A nyolcvanas évek elején az előző tíz év úgynevezett puha diktatúráját a zilált diktatúra váltotta fel Magyarországon.” A rendszerváltást elsietetten gyorsnak és manipuláltnak látja. Nem ellentétet, inkább folyamatosságot érzékel a „rémuralom” és „a teljes manipuláció korszaka” között. (Érdekes párhuzam: hasonló következtetésre jut majd például környezetvédői oldalról közelítve Lányi András saját önéletrajzi esszékötetében [Porcelán az elefántboltban, 2009].) Nézete szerint a globalizmus legfőbb ellenfele a nemzeti gondolat. Úgy tapasztalja, az utóbbi képviselőjeként szorítják hátra és bélyegzik szélsőségesnek. Ebből a szempontból értékeli – és találja legalábbis megalkuvónak, gyávának – Antall József miniszterelnöki tevékenységét. Fölteszi az Antall-korszak megítélésének alapkérdését: „Szabad-e mégoly erős kényszerek hatására is így, a magunk legjobb meggyőződésével is szembemenve vezetnünk az országot, ilyen engedményeket tennünk, ennyire eltávolodnunk attól, amit célul kitűztünk, és aminek reményében megválasztottak bennünket.”

A kommunizmus és az utána következő kor közös jellemzőjének látja a zsidóság globalista részének aránytalanul nagy befolyását. Ez Csurka szemléletének alighanem legtöbbet bírált, vitatott és sérelmezett oldala. Szerinte Aczél György miniszterként külföldről kapott információk alapján előre készült a rendszerváltásra, és azt zsidó faji alapon végrehajtott hatalomátmentésre és -növelésre használta. Az ávósok és egyéb kommunista hatalmasságok esetében is rendre megemlíti zsidóságukat. A nemzetellenes erők szinte reménytelen túlsúlyát tapasztalja az író-politikus. Ugyan megkísérti a kilátástalanság – „ma pedig éreznem kell erőfeszítéseim kiáltó hiábavalóságát” –, mégsem ez a végkicsengés. Miben bízik? Alighanem a „kisemberi szolidaritásban” megtapasztalt reményben: „minden virágzás és minden szerelem diadal”-ában. A kudarcok közt is hajtja a felelősség, mert látja, hogy minden apró eredmény emberi sorsokat befolyásol. És mint ’56 bizonyította számára, még az elbukó ügy is képes kicsit javítani a világon.