Farnbauer Gábor: Az ibolya illata

Az 1957-ben született Farnbauer Gábor az Érsekújvárott szerveződő Iródia-csoporttal indult az 1980-as évek első felében. Sajátos hangú és látásmódú, a lírai-szemléleti konvenciókkal szembemenő versei kiemelt terjedelmet kaptak a nemzedék bemutatkozó antológiájában, a Próbaútban (1986). E műalkotásai, illetve később megjelenő verseskötetei (A hiány szorítása, 1987; A magány illemtana, 1989), melyek a hagyományos költői kifejezőeszközöket mellőző, teljességgel költőietlen költészet útját keresik, egyenetlen színvonaluk ellenére is joggal vívták ki a kritika megkülönböztetett figyelmét. A szerző alapvetően természettudományos műveltségétől ihletett opusai a pontos megfogalmazásokért, illetve a megfogalmazhatatlan megfogalmazhatóságáért vívott küzdelem erős filozófiai érdeklődésre valló dokumentumai. Egyfelől Pilinszkyre, másfelől a korai Tandorira figyelő szövegeiben a semmivel szembesülve a létezés titkait faggatja, „egyetlen lépés labirintusában” tépelődve a lét „szorongató” élményével gyötrődik. A költő személyiségét azonban igyekszik mind jobban eltakarni, gondolatai kifejezéséhez pedig valami formátlanság előtti formát, egy addig nem létezett nyelvet találni, melyet az elhallgatások és a váratlan, de beszédes disszonanciák jellemeznek. Szövegei mégsem a kifejezés módjával, hanem a mondandójukkal agresszívak, nem a hangvételük, hanem a szemléletük irritál. Farnbauernél a gondolat, a szövegképző filozófia csak ürügyként használja (vagy veti el) a formát, s keresi magát nem ritkán hiányos grammatikai szerkezeteiben (egyik háromsorosában például: „Én vagyok / a vizet / a teán”). A „grammatikai elbizonytalanítás” e módszere azonban Farnbauernél, ha paradox módon is, épp „a kifejezés pontosságát célozza” (Ardamica).

Ilyen előtörténet után jutott el Farnbauer az 1990-es évek elejére Az ibolya illata c. „gondolatregényéig”, melyet több értelmezője is a „fantazmák” megnevezéssel illetett. Farnbauernek Az ibolya illata címmel már a Próbaútban is szerepelt egy talányos „verse”, mely nem más, mint egy rövid Dosztojevszkij-idézet („ő ember, nem pedig orgonasíp”) és az ibolya illata kémiai képletének együttese. S mint később egy interjújában Farnbauer maga is elmondta, ezzel a képlettel való találkozása indította el benne azután azokat a gondolati folyamatokat, melyek összefoglalása végül is az 1992-es Az ibolya illata lett. Könyveit ezért egyetlen egységet alkotó műnek tekinti, azok együttesen rajzolnak ki egy fejlődési ívet. Így Az ibolya illatának is ez az ív – voltaképpen maga az írás folyamata – a története és a cselekménye is (azaz az „egyetlen könyv írásának” misztériumával szembesülhetünk). Farnbauer műve az avantgárd, továbbá a neo-, illetve transzavantgárd és a posztmodern poétikák felől is megközelíthető, Márkus Béla olvasatában olyan „regény”, mely „felszámolja önmagát”, s ebben az „önmegszüntetésben” annak valamennyi ismérvéről lemond. Az ibolya illata végső soron a szerző következetesen végigvitt sajátos én- és létszemléletének, irodalom- és műfelfogásának magas színvonalú kiteljesítése; a szöveg beszédfolyamat-jellegét sem tartja meg, nyolcszáznegyvenegy fragmentuma, fantazmája az emberi tudat ontologikus dimenzióiban tett kalandtúraként értelmezhető. Egy olyan „regény”, mely – a szerző fogalmazásában – „egy történet szavai helyett saját szavainak történetébe bonyolódik”. Az „egymással konkuráló gondolatok, érzések, reflexiók és egymásnak ellentmondó ellentétek” a „szereplői”, melyeknek (akiknek?) a szavak, úgymond, a tetteik. Farnbauer műve olyan objektum, saját törvényei és belső rendszere szerint működő szöveguniverzum, melynek az írói személyiség homeosztázisa, önszabályozó rendszere biztosítja logikáját és belső koherenciáját. „Az én tevékenységem az én” – talán ezt a „fantazmát” vehetjük Farnbauer kiindulópontjának, aki művében lemond a külső világ valóságreferenciáiról, s az emberi szubjektumot és gondolkodást tekinti valóságnak. E valóság minél hűségesebb belátása és leírása jelöli ki írói programja koordinátarendszerét (az irodalmat olyan „metatevékenységként” fogva fel, mely a „gondolatban végigvitt életet” ragadja meg s teljesíti ki).

Az ibolya illata végső soron egy sokféle elemből építkező, gazdag természet- és humántudományi, illetve filozófiai ismeretekre valló műveltségélmény demonstrálása, mely magában hordja folytathatatlanságát is. Ritka adalék a mű recepciójához, hogy amikor a Romboid c. szlovák irodalmi folyóirat részletet kívánt közölni belőle, de nem talált rá megfelelő fordítót, a szlovákot anyanyelvi szinten beszélő Farnbauer Ako keby (‘Mintha’) címmel megírta annak egy lehetséges szlovák változatát. Ezt azután 1995-ben Tőzsér Árpád az Irodalmi Szemlében Mintha címen magyarra fordította (visszafordította?), a Kalligramban pedig nem sokkal később Tóth Ildikó Minthogyha címmel saját fordításában is megjelentette. Mindenesetre Farnbauer Az ibolya illata megjelenése után hátat fordított az irodalomnak, noha műve máig új és új értelmezésekre buzdít. Elmondható a kötetről, hogy a maga egyediségében és egyszeriségében is állandósulni látszó hely illeti meg a 20–21. század fordulójának irodalmi kísérletei között: a regény lehetőségeit és határait feszegetve tulajdonképpen annak megsemmisítéséig jutott el.