Kiss Anna: Az úrnő ezüst ujja

Kiss Anna életművében a legszebb költői alakmásnak tetszik az Az úrnő ezüst ujja című eposz kortalan, az időben jövő-menő, de az elbeszélt idő szerint öregkorát élő, a hagyományok emlékezetben tartásáért felelősséget vállaló asszonyalak. Lírai előképének a De című korábbi kötet (2001) kódexmásoló (Ráskay Lea alakját felidéző), a nép históriáját följegyző leányát tekinthetjük, aki „másolgatással” telő napjai-évei alatt népének ősmúltját is az emlékezet tárgyává teszi. Aki azonban nem csupán véres csatákat, emberpusztulást, országnyi kínokat jegyez föl vagy ír le a régi könyvekből, hanem – nomád asszonyelődjéhez hasonlóan – a nép életben maradásának, továbbélésének ígéretét is sugallja. Az úrnő ezüst ujja kötet (melyet Jánosi Zoltán nomadizáló korunk verses regényének, lírai tudatregénynek nevez) első versmondata: „Visznek keletre”. A következő, a „Már az ősök / távoli halma hív” mondat azután egy különös, lábjegyzetelt, az olvasót szómagyarázatokkal is ellátó, metaforákat értelmező, hiedelem-motívumokat fölfejtő, szinte dokumentumjelleget mutató hosszúversben az elmúlásra készülő nomád asszony megkonstruált búcsúpillanataival kezdi a mítoszi mesét. Amelyhez a nagy utazás toposzát, a folklórhagyományokat, a közvetlen kultúrelemeket, a hiteles szövegemlékeket is magukba foglaló történeteket, a szakkönyvek forrásanyagait is felhasználja a szerző. A mű regényszerűsége utólag rekonstruálható, mert a költő nem tördeli fejezetekbe a verseket. Különálló, címet viselő, alaki jegyeikben, poétikai kellékeikben is eltérő részek duzzadnak föl egyetlen epikai folyammá, egyúttal meg is maradnak egymástól függetlenül ható verseknek, esetleg a fősodorként olvasható történet mozaikjainak. A verscímek dramaturgiai funkciót is betölthetnek: esetenként a jelen és a múlt, a való és az álom, a képzelgés és az elbeszélt valóság rétegeit választják szét: lassan folyó mesét, zaklatott képvillódzást, az útra kelő biztos hitében fogant, dalszerűen oldott halálképzeteit. A címekkel és stílusformákkal megtört eposzi folyam mindezek ellenére erőteljes szerkezetű, a verses történeteket egységben láttató, az epikai menetet egyetlen nagy elbeszéléssé növesztő, tárgya iránt mély olvasói rokonszenvet keltő, dús képiségű költői nyelven írt mű.

Hőse a gyermekeket szülő-nevelő nomád asszony, aki hosszú útja során elhangzó monológjában családja és törzse életét, útjuk eseményeit, múltjuk meséit mondja, emlékezete és a közösségi emlékezet mélyrétegeit is megbolygatva. S mindeközben megelevenedik egy nomád közösség szokásrendszere, hitvilága, históriai múltja, életmódja, erkölcsi világképe, műveltségének, létfenntartó kultúrájának számos eleme, formája, megjelennek mindennapjainak eszközei, tárgyai, érzelmi életének mélységei. Ez az út a Selyemút mentén, az elmesélt jelenben nyugatról keletre, az Urál hegység túlnani oldaláról a keleti óceáni partokig, az ősök legendái alapján feltételezett régi hazáig, az egyik otthonig ível. A törzs és a nagycsalád életét bemutató múlt, az átélőktől még elbeszéléseik alapján hallható régmúlt a mítoszi múlttal, az ősidővel keveredik.

Az a költői magatartáskép tűnik fel ebben az eposzban is, amely Kiss Annával kisközösségének, falubeli eleinek hagyományait is versekbe foglaltatta. A kihaló mesterségeket, a dalokat, a szokásokkal leírható szellemi és tárgyi értékeket az emlékezés rítusa örökíti meg. A nép eredete, ősmagyar kori élete, a nép önazonosságtudatát tisztító mitológiai hagyaték elevenedik föl a könyv lapjain. Olyan közlésformában, beszédmódban, olyan nyelvi rendszerben épül ez a lírai világ, amelyben a téma archaizálásra csábító volta ellenére a régi magyar szókincs szavai a modern, mai nyelv kifejezéseivel, mondattani és stílusjellemzőivel organikus egységet alkotnak. Archaizmusában is természetes, gazdag, ismeretlen szavakat, fogalmakat is használó, világos versbeszéd, mely egyszerre dallamos, részleteiben rímes és időmértékes hullámzást is mutató, a versbetétekben a népköltési formákból vett, de egyénivé alakított, szürreális, repetitív elemekből építkezik. Az eposz múltbeli „világaiban” a hétköznapi, a „korszakukról nem teljes tudatú, hanem azt mintegy alulsó vagy oldalsó látószögből néző emberek tudatát” (Jánosi), a „népi” tudatot nyitja fel a költő. Nemcsak azt a költészettörténeti evidenciát erősíti meg, hogy a dallam és a ritmus, az ének a fogalmi beszédnél mennyivel ősibb, dialogicitást sugalló, szemantikai feladatot is ellátó költői forma, s hogy épp ezért a nomád asszony számára tökéletesen alkalmas az önkifejezésre és a gondolatcserére. Hanem azt is, hogy ennek az ősmagyar korba invitáló történetnek „lehetetlen dolgokra képes” hősnője maga is költő. Az út, a valóság költői absztrakciója önismereti utazás mindenekelőtt: ezt többször, másutt is megerősítették Kiss Anna versei. Itt a mű nomád asszonyának szavai is erre intenek: „mit kell kiállniuk egy / álomért, s hogy a régiek / halmát lássák a nagy víznél”. Azért az álomért, amely felé az Úrnő ezüst ujja, az ősi magyar hitvilág Holdanyája, a vers Ezüst Úrnője mutatta az irányt. „Aki tudni / akarja, ki ő valójában”, elindul Keletre. Eligazító, vallomásos strófák erősítik a nomád asszony költői énkép voltát, szerepét, a sorok között olvasva pedig kitűnik, hogy a mű nem mindennapi hősnője a költői akaratot teljesíti be utazásával.

A tematikai hasonlóság okán Az úrnő ezüst ujja összekapcsolható a Jár nyomomban (2011) című kötet mitológiai, kultikus leltárával és a Suhogások (2017) azonos című eposzával; utóbbi verses epikai meséi-történetei a honfoglalás előtti idők vándorlásait, a keletről nyugatra vonulók, a hazát keresők és találók útját jelenítik meg.