Győri László: Bizonyos értelemben

A költő pályakezdő korszakának verseiben „a fiatal vagyok és forradalmár” szemlélete volt a meghatározó. 1970 tájától ezt a felfogást felváltotta a felnőttség és az értelmiségi lét tudata. A világot már nem annyira az eszmék ideaköréből szemlélte, hanem az ideák és a tapasztalati valóság kettős fényköréből. A valóság általa belátható képét a költő mindig kritikával nézte, de bírálata kezdetben megsemmisítő jellegű volt, mert abból indult ki, hogy ami rossz, az megszüntethető. Látásmódja hamarosan olyképpen módosult, hogy felismerte: ami rossz, annak megszüntetése inkább csak a tudatban lehetséges, és nem a létező világban. Szemlélete így határozottan ironikussá vált, maga egy 1990-es interjúban így vallott erről: „Az iróniában egy megbillent világszemlélet rejlik. Nem bírom egyértelműen, simán vállalni a világot […]. Hanem helyre kell billennie? Nem lehet a helyére billenteni, ez a világ már így múlik el […] a válasz mindenre egy lehet: az irónia.” Az iróniának azonban sokféle változata van. A gúnyba is átcsaphat, groteszkké is válhat, a másik póluson pedig meg is szelídülhet. Egy biztos: ebben a költészetben idill nincs, s az elégikusság szinte örömünnepnek számít. Győri költészetében az elmúlást leggyakrabban elégikusan idéző őszi természet is új arcát mutatja: „Piros vadszőlőlevelek, / besúgószégyenvörösek, / hajtják a falra fülüket, // noha baljós már az évszak, / rókaszag van és reformszag. / Vérszag talán? Vagy erőszak / bűzlik ismét új bűzével?” (Őszi ősz). Ez a vers az 1956-os forradalom emlékét idézte meg 1976-ban, maradandó példát mutatva az összetett, komplex költői képek vizuális és gondolati gazdagságára, a kimondhatatlant mégiscsak kimondva, rádöbbenve a magyarság sorsára. Sokkal később, 1989 októberében kivételesen ujjong a Respublika. Ám a köztársaság kikiáltásának elképzelhető mámora is csak pillanatnyi, hiszen mindenkit „elér az év örök novembere”. A mát és holnapot megjelenítő, igazságos időhöz fordul a végszó fohásza: „Őrizze ősz a cinóber vagyont!” A Laposkúszás képversének fekvő nyolcasai érzékeltetik a kötet (ua. c. kötet, 1984) következetes életmagatartásaként megjelenített szemléletmódot: nem tehettem másként, s ti is erre kényszerültök. S csak felerősíti a reménytelenség érzetét, hogy évszázadról évszázadra ugyanez az emberiség sorsa.

A magyarságversekben az irónia ritkán szokott előtérbe kerülni: sokkal inkább a keserűség és a mégis remélő magatartás. Az 1969-ben indult Kilencek csoport – köztük természetesen Győri László is – Illyés Gyula és Nagy László szellemiségét követte e témakörben. Genezis című versében Győri történelmi és irodalmi alakjainkból épít – visszafelé haladva az időben – történelmi láncot. Kossuthtól az első virágének vagy a Halotti beszéd szerzőjéig az új nemzedék mindig meghallotta elődeit: „Új csecsemő régi dalt, / Balassi Bornemiszát, / aki hallá – tompa hang – / a visszát egyre visszább.” Az új sírás az ősök jajszavát idézi, mely a halál némaságában nyugszik el. Tanulságos a Lenkey János (1983) megközelítése is. A Petőfi Sándor által megörökített tiszt történetét a vers a hadbírósági tárgyalásra váró tábornok tényleíró-védekező írásos beszédeként jeleníti meg. Ennek a műnek gondolati testvére a Ferenczy Béni: Petőfi  c. vers (1980). A Gyulán álló Petőfi-szobor megcsonkított kardpengéjével figyelmeztet a helytállásra: „Markában puszta markolat / szorítja holtában is / mély-mély időben egyidős / torkomban sírás a kardokért”. Hazafias vallomás a Búcsú is. A szövegen átdereng Balassi búcsúja is, de ez a költő személyes vallomása, amely először egy hosszabb monológ szövegépítését ígéri, majd hirtelen elvontabban tárgyiassá válik, s egy harmadik személyű „önhalálrajz” teszi végérvényessé az elválást.

Meglepő lenne, ha maga a költő nem foglalkozna a mesterség gondjaival, lehetséges örömeivel és kudarcaival is. Jellegzetes példa erre A nagyok dolgai, melyben az Arany János Múzeum-kerti szobrát szemlélő, mérgelődő Vajda Jánost idézi meg Győri László. A vers csattanószerű tanulsága: „Firtatni kár a nagyok dolgait”. Azt pedig már az olvasónak kell eldöntenie, hogy ő kit tekint nagyoknak. Ám önvallomásként is többször foglalkozott Győri a versírás gondjaival, például: Emléktábla (1987), Reménytelen (1991), Vonatkozások (1980). Rokon szellemiség kapcsolja össze a költőtárssal, Bella Istvánnal, írja A nyolcadik kavics (1976) című versben: „Olvastalak és néztelek. Magamat néztem, úgy lehet”. Arany János előtt tiszteleg A rongyforgató (1972), melyben a művészi átváltozás útját is követi: „vers készül belőle, költemény. /Akármi rongy a szó”. A versalkotás Győri László szerint maga az Ősvágy(1989), s a művész gyakorta szinte káromkodásra kényszerül, mert nem tud olyat, „istenit” teremteni, amit kezdettől fogva szeretne.

Elindulva a gyerekkortól az emberek végül mégiscsak vissza-visszatérnek régi tapasztalataikhoz, emlékeikhez. Győri László versek sorában, szinte kötetté váló, jelképesen ciklust alkotó művekben emlékezett vissza a legnagyobb falunak is nevezett Orosháza világára. E gyűjteményes kötet első hatvan oldalán nagyrészt a Rákosi-kor és 1956 élményei a meghatározóak. Később olyan szövegek is keletkeztek, amelyek nem a lármás, hanem a békés, szürkének mondott hétköznapok világát foglalták versbe. A versekben az egyedi és az általános, a feszítő és a feloldó kapcsolata olyanfajta tárgyiasság révén jelenik meg a fogalmakban, a képekben, a műveltséganyagban, amely kézzelfogható, ugyanakkor jelképes is, akárcsak egy Szilvafa: „Megérlelsz élet és halál / rejtelmes szilvafa / gyökéren gyümölcs napsütés / levélen éjszaka”.