Rákos Sándor: Csörte

Az elmúlással, a halállal való szembenézés magasabb színvonalú összegzése a kötet. Rákos Sándor az elfeledett kötetről így nyilatkozott egyik vallomásában: a Csörtét „maga alá temette az összeomló nagy kiadóvállalat. Megjelenése az utolsó pillanatig kétséges volt; végül jóformán a kiadó posztumuszaként hagyta el a nyomdát, könyvárusi forgalomba sem került. Tudomást is leginkább csak azok vehettek róla, akikhez én magam juttattam el; mondhatnám családon belül maradt: barátaim, ismerőseim, versvilágom régi ismerői úgyszólván kéziratként olvashatták”. Kevés kritika született a könyvről, jóllehet öregségről és betegségről szóló költői helyzetjelentései jelentős előzményei a Senki Úr Semmibe indul (1996) kötetnek is. A legyőzhetetlen ellenféllel, a halállal farkasszemet néző költő megrendítő töprengései vallomásos hangon szólnak az élet őszéről. A többnyire elégikus hangvételű versekben az idő múlásán tűnődő alkotó változatos költői képekben és alakzatokban fejezi ki az elmúlás tragikumát: az allegorikus természeti képek („velünk röpül a nyár / ki tudja nem utolsó-e már” [A zebegényi kerthez]; „fürödnék a végső sugárban” [Pár fényes órát]), a gyorsan múló idő metaforái („fordul az év, for/dul megint” – [Elmetszések]; „fecskeszárnyvillanásnyi ideig még” [Pár fényes órát]), a lét és nemlét ontológiai kérdéseit felvető ellentétek („nem-élő leszek időtlen időkig” [Két töredék egy önéletrajzhoz]; „szülő-öl sír-gödörre nyílik” [Könyörgés jó halálért]) egyaránt a közeledő halált sejtetik. A Két töredék egy önéletrajzhoz c. költemény Pilinszky apokaliptikus víziójának reminiszcenciáit is idézik: „két végtelen közé szorult / árnyéknál is vékonyabb létezésem” megállapítás párhuzamba állítható az Apokrif „látja Isten […] / árnyékomat a levegőtlen présben” soraival. Szintén Pilinszky transzcendens költészetével rokonítják a megváltást kereső és Istent folytonosan faggató költő kételyei is. Az elmúlással és a halállal való szembesülés pillanatképei között megszaporodnak az istenes versek. Rákos Sándor spiritualitással átszőtt lírája – miközben a végső kérdésekre keresi a választ – eljut Istenhez. A gyakran szonettformában megírt versek között is gyakori az ima, a fohász (Túlélők; A halászhoz). Az Istenhez intézett fohászokban a költői beszédmódok változatossága figyelhető meg: kérdéssel („kihez forduljak istenem”), kéréssel („igazamért adj istenem / egy percnyi enyhületet békét”), könyörgéssel („halálosztó én istenem / halnom ha kell add hirtelen”), vallomással („vak bújócskát játszottam én is veled az évek erdejében”) fordul a megszólítotthoz. A Vak bújócska és az Elmenőben c. versekben kétségbeesett hangnemben faggatja Istent, várhat-e a halál kapujában enyhületet, kegyelmet: „már nem hiszem, hogy rámtalálhat / késő kegyed felém robajló / kőomlásában a halálnak”; „kétségek közt kérdőjellé görbülve / szóra bénán leborulok eléd”. A verssorok között Arany János- és Horatius-intertextusok is előfordulnak. A Horatius-óda szó szerinti idézése („carmina non prius audita”), vagyis „a soha nem hallott dalok” megéneklése nem csupán antik elődjét, hanem Babits In Horatiumának ars poeticáját is felidézik. Az évek múlását tudomásul vevő, de az „új dalhoz, tánchoz” még kedvet érző költő a „carpe diem” bölcsességével az élet utolsó pillanatainak az élvezetére buzdít (Amelyben vénségét keserüli és az öreg szív hevét dicséri). Rákos Sándor Arany Jánoshoz méltó őszikéiben mérlegeli a „pálya bérét”. A hitetlen imája c. versben 1978-ban elhunyt költőtársának, Rónay Györgynek állít emléket. Az egymásra torlódó emlékképekben nem csupán találkozásaikat eleveníti fel, hanem egyúttal utal elhunyt barátjának a csönd pillanatait és a lét tragikumát lapidáris tömörséggel megörökítő költői módszerére, ami mintaként szolgálhatott Rákos Sándor redukált versbeszédéhez is. A kötet szintén fontos darabja a madár-metaforát allegóriává tágító Pár fényes órát c. vers; a „fecskeszárnyvillanásnyi idő” képe az utolsó előtti pillanat nagyszerű költői leleménye. A tavaszt hozó fecske, majd az ősszel elköltöző madár repülése és zuhanása, ellentétes irányú mozgása egyszerre érzékelteti a halál közeledtét és a mennyei út szárnyalását: „költözőmadárként lebegve […] / érezném, amíg zuhanok / vállam fölött kinyílni szárnyam”. A lét–nemlét egzisztenciális kérdéseit boncolgató kései kötet az öregedő művész lelki válságának drámája.