Papp Tibor: Elégia két személyhez vagy többhöz

Az 1956-os forradalom bukása után magyarok százezrei indultak egy szabadabb élet reményében Nyugat felé. Köztük sok-sok író vagy leendő író, akik aztán új otthonukban, az új művészi impulzusokat felhasználva hozták létre a magyarországi irodalom fő áramlataitól sokszor jelentősen eltérő műveiket. Papp Tibor egyetemistaként először Belgiumba ment, majd 1961-ben Párizsba, ahol hamarosan meg is jelent az első kötete (Sánta vasárnap, 1964). Akkoriban a könyvek és a folyóiratok még a szomszédos szocialista országokból is nehezen juthattak be az országba, Franciaországból pedig csak szigorú kontroll alatt, ha egyáltalán – és ez, természetesen, a másik irányba is igaz volt. Vagyis a Párizsban élő és alkotó Papp sokkal inkább a kortárs francia irodalom törekvéseivel találkozott, mint a magyaréval, francia hatásra írta már a hatvanas években is az avantgárd beszédmód felé elmozduló műveit. De még a második kötetén sem érződik olyan nagynak ez a szellemi távolság, amilyen majd a későbbi évtizedekben lett. Papp 1962-ben a párizsi Magyar Műhely egyik alapitó szerkesztője volt, és azzal párhuzamosan, hogy a lap a magyar nyelvű avantgárd irodalom legfontosabb fórumává vált, majd a nyolcvanas évektől, a kulturális export és import felélénkülésétől a magyarországi irodalmi folyamatokra is hatni tudott, Papp Tibor költői is szerkesztői munkája is jelentősen felértékelődött.

Az Elégia két személyhez vagy többhöz azonban még elsősorban a későmodernség költői eszközeit használja, témáiban (szerelem, gyász, szabadság, az elveszett haza keresése) és hanghordozásában akár Pilinszky vagy Weöres poétikai rokonságát is felfedezhetjük, beszédmódjában, szóalkotó módszerében pedig a korai Juhász Ferencét. A mából visszatekintve ugyanakkor felfedezhetők a vizuális költészet még csak óvatosan megjelenő jegyei, a formai újítások, a játékra és általában a kísérletezésre, az újításra törekvés. Ugyancsak feltűnő, hogy a kötet nyíltan viszi színre az erotikát (pl.: „mégsem szeretkeztünk eleget” – Gravitáció), hiszen a szabad nyugati világban, ráadásul a szexuális forradalom első éveiben íródott. Ez lehet az egyik oka annak, hogy Papp nyelvi és formai értelemben is olyan bátor és meglepő megoldásokat használ, amelyek akkoriban a magyarországi irodalmi nyilvánosságban elképzelhetetlenek voltak. A párizsi kulturális közeg nemcsak Ady idején, de a hatvanas években is végtelenül sokszínű, sűrű, gazdag és inspiráló volt – az más kérdés, hogy ennek termékenyítő hatása csak évtizedekkel később jutott el Magyarországra, Papp Tibor költészetének, köteteinek és személyének rendszerváltás utáni hazaérkezésekor.

A kötet alapélménye a még mindig friss tapasztalatnak számító gyors elszakadás a szülőhazától, a családtól, a barátoktól és persze az anyanyelvi közegtől, ami egy költő számára különösen nagy kihívást jelent. Csak itt-ott tűnnek fel konkrét emlékek, képek, de akkor elemi erővel: „három ország az emlékezés hosszú barázdája / gyerek-rétek alól amikor elindul” (Valahányszor a szárnyait elérem), „ki tudja otthonomból mi marad” (keresztül-kasul otthonomon). A gyerekkort idéző sorok hangsúlyosak, az otthon iránti vágy kézzel fogható, de mégsem meghatározó a nosztalgia, merthogy Pappnál általában sem jellemző a hagyományos vallomásosság. Verseiben inkább a távolságtartás, a tárgyiasság, illetve a forma és a nyelv töredékessége miatti megértési akadályok dominálnak. Semmi sincs egyenesen, egyértelműen kimondva, minden csak sejtetve, körvonalazva vagy többféle költői eszközzel elrejtve lehet csak jelen. A Vaktában elindul c. vers például alighanem a nagy döntés mozzanatát idézi fel, azt a pillanatot, amikor úgy kellett belevágni valami újba, hogy annak legfeljebb a lehetőségei és a veszélyei látszottak. Az emigrálás mögötti szabadságigényt eközben az olyan allegorikus, illetve metaforikus sorok sejtetik, mint „a     lovak    elmenekülnek  hogy  vadlovak  legyenek” (Ellenfelek), illetve „szakadozik a gerendák rendje ajtó ajtót / követ a kedvedért    madárszárnyak  árnyékaként ellebeg a meny- / nyezet lelohad az ágy” (Gátszakadás). Az új életnek is két oldala van tehát: az egyik oldalon a veszteségek, a másikon az akadályok, a gátak, a megnyomorító szabályok megszűnése, a szabadság lehetősége, aminek része a nyelv szabad használata is. Alighanem a mindent átjáró szabadság Papp Tibor költészetének ihletet adó tapasztalata.

A konvencionális költői eszközök teljes lebontása csak a későbbi kötetekben következik be, de már itt is előszeretettel használja a költő a szöveg többrétegűségét megjelenítő kurziválást, a halmozódó gondolatjeleket, illetve a hosszú, kinyitott szóközöket, amivel a központozást váltja ki, miközben a látható nyelv költészetbe emelésével is kísérletezik. A töredékesség, a félbevágott, hiányos mondatok, a vad asszociációk alaposan megdolgoztatják az olvasót, a jelentések minden versben nagyon bizonytalanok, sokfélék, az „üzenet” többszörösen rejtett. Ez a bizonytalanság azonban nemcsak igényli, de növeli is az olvasói kreativitást.