Kodolányi János: Én vagyok I–II.

Az Én vagyok az újszövetségi történet parafrázisa, Jézus nyilvános működését ismerhetjük meg kettős nézőpontból: a külső, objektív narrátor elbeszéléséből és egyik tanítványa, az áruló Júdás szemszögéből. A regény szerkezetében a 12. fejezet egy betéttörténet, Jehuda bar Simon egyes szám első személyben írott emlékiratait tartalmazza. A történeten kívüli elbeszélő Jesuah ábrázolásában a tárgyilagos leírást pátosszal társítja, ezáltal a mítosz szférájába emeli. A másik szólam Jehudáé (ő a történeten belüli elbeszélő), nézőpontjából Jesuah a mítosz visszájaként, alvilági figuraként jelenik meg. A történet egyedi atmoszféráját e kettő, egymásnak ellentmondó ábrázolásmód feszültsége adja. Először a betéttörténet jelent meg Jehuda bar Simon emlékiratai címmel önálló kötetben 1957-ben, a Magvető Könyvkiadónál, a történet egésze csak három évvel az író halála után, 1972-ben, szintén a Magvetőnél. Ám ez cenzúrázott változat volt, a szerkesztő, Sík Csaba jelentős részeket – körülbelül a kézirat egynegyedét – kihúzott. A teljes szöveg csupán 2002-ben, a Szent István Társulat életműkiadásának részeként látott napvilágot.

A négy mítoszregény – Vízözön (1967); Az égő csipkebokor (1957); Új ég, új föld (1958); Én vagyok – egyik meghatározó motívuma a jóság, szeretet és irgalom istenének képzete, az ő nevében cselekszik Utnapistim, hozzá fordul Gilgames, őt keresi Mósze, és őt nevezi Atyjának Jesuah. Másik attribútuma, hogy ő az abszolút lét. Két szubsztanciát egyesít: az örök szeretet istenét, és a meg nem nyilvánuló, mindennek lehetőségét magában foglaló istent. A regényben etnikai sokszínűség és a sokféle vallás miatt többfajta mitikus világkép párhuzamos léte tapasztalható. Időszámításunk első évtizedeiben Izrael a római birodalom provinciája, a politikai vezetés a rómaiak kezében van, a társadalmi és kulturális elit zömét a betelepült görögök alkotják. Az elbeszélő remek életképeket rajzol a hétköznapi emberekről, szemléletesen és pontosan írja le az épületeket, sokszor eredeti héber nevükön nevezi a szokásokat, az ételeket, a tárgyakat és ruhadarabokat.

Jehuda bar Simon feljegyzései (a 12. fejezet) saját születésével kezdődnek, és Jesuah megismeréséig tartanak. Az iratok Jehuda felnőtté válását, szellemi útkeresését mutatják be, annak a lelki alkatnak a genezisét, amely magában hordozza az árulóvá válás lehetőségét. Jehuda egyik lába születésekor megsérült, ezért nehézkesen mozog, sántít, ugyanakkor létfilozófiai kérdések iránt érdeklődik. Jellemhibái közé tartozik büszkesége, rátartisága, úgy érzi, különb mindenkinél. Csűrös Miklós kritikájában kiemeli Jehuda kereskedő foglalkozását, ami egész lényét meghatározza: azért gyűjt, hogy a finom életet és a boldogságot a vagyon révén megszerezze. Véleménye szerint a tartalmatlan ember alaptípusa, akiben nincs uralkodó eszme, nincs a személyiséget maga köré rendező belső mag. Kereskedőként folyton más, jobb életre vágyakozik, míg konkrét szokásai ennek ellentmondanak. Mindig csak a magány, a hontalanság perceiben áhítozik tisztább életformák után. Ifjúként lelkesen tanul, játszva elsajátítja a héber, a görög, majd a latin nyelvet, matematikával is foglalkozik. A titkos tudás megismerésének vágya vezérli a felszabadított görög rabszolga, Gorgias iskolájába, aki a pogány filozófusok, Hérakleitos és Pythagoras tanításait ötvözi, szerinte a Szellem teremti az alsóbbrendű valóságokat. A világ a Szellem folytonos kiáradása és visszaáramlása. Jesuah a folytonosságot képviseli az ószövetségi mítosz és az új között, új tanítással gazdagítja az eddigieket: a szeretet parancsával. A regény címe Jesuah két szavát idézi, mely a történet során kulcsmotívumként sokszor elhangzik. Mind Jesuah, mind Jehuda önmeghatározása szempontjából döntő fontosságú. Jesuah esetében az „Én vagyok” a személyiség integritásának, az élet teljességének és istenfiúi öntudatának kifejezése. Jesuah azt tanítja, hogy ugyanaz az „Én vagyok” lakik minden ember lelkében, mint akit Mózes lángoló bokorként pillantott meg a pusztában. Jesuah az egyetlen, aki az isteni jelenlét bizonyosságából sohasem zökken ki, kételyei ellenére is vállalja küldetését: példát mutat égi és földi egységének megvalósítására. Míg Jesuah alakja statikus, addig tanításai, aforizmái, példabeszédei ambivalens tartalmúak, homályos jelentésűek, tág teret nyitnak az egymásnak akár ellentmondó értelmezések számára. Jehuda életének kérdése végig a „ki vagyok?”, erre keresi a választ a különböző iskolákban, csoportokban, szerepekben, s mindig úgy hiszi, nem jut el a belső tanítványi körig. Jesuah szilárd jellemének ellenpólusa a folyton változó vélekedéseivel. Alkalmatlansága a megtérésre egy értelmiségi vívódásaként, döntésképtelenségeként jelenik meg. Beteges képzelgésében Izrael megmentőjének véli magát, életét az áruláshoz közeledve egyre görcsösebben, szinte mániákusan félti.

Jesuah és Jehuda története olyan kérdéseket vet fel, melyekre nem adható egyértelmű válasz: vajon része volt-e az árulás az isteni tervnek, lehet-e szabad akaratról beszélni, amikor Jehuda predesztinálva volt az áruló szerepére, és Jesuah tudott szándékáról. Az igazságot csak a tragikus vétség elkövetése után tudta felismerni. Alakjában szükségszerűség és szabadság fogalma összekapcsolódik, mert szabadon választja az áruló szerepét, de jelleméből nem következhet más.

A Vízözön és az Én vagyok megvalósítja a 20. századi mítoszregénnyel szemben támasztott elvárást: hídként funkcionál az archaikum és a jelen között. Az emberiség korábbi korszakaiban élt hősök gondjai, az őket foglalkoztató kérdések a 21. századi befogadó számára sem érdektelenek, hiszen ezek a lét alapkérdései: honnan jöttünk, hová megyünk, van-e az életnek célja, ha igen, hogyan valósítható meg. A héroszok számára Isten léte bizonyosság, folyton Istennel kívánnak egyesülni, istenemberré/emberistenné szeretnének válni, de újra és újra a transzcendencia megragadhatatlanságával kell szembesülniük.