Zalán Tibor: és néhány akvarell

Zalán Tibor a hetvenes évek második felében fiatal, szegedi egyetemista költőként vált az (éppen általa, egy 1979-es esszéjében) „arctalannak” nevezett nemzedék egyik legismertebb alkotójává. 1980-ban jelent meg első, Földfogyatkozás című verseskötete, amelyben leginkább a népies-szürreális költői hagyomány folytatójának látszott. Ezek után sokakat meglepett a következő két, 1984-ben megjelent kötete (Opus No. 3: KOGA; Álom a 403-as demokráciában), amelyeknek vizuális szövegköltészeti munkái, avantgárd jellegű hosszúversei alapján az akkor Magyarországon alig létező neoavantgárd költészet hívének mutatkozott. Az Álom a 403-as demokráciában című kötet azonban már tartalmazott öt olyan elégikus, vallomásos verset, amelyek másfajta érzékenységek iránti nyitottságot is elárultak. Az egyes kritikusok által „népies Kassáknak”, „sereg nélküli vezérnek” titulált költőre leginkább az öntörvényű formakeresés és a költői törekvések egyenrangú párhuzamossága jellemző már ekkor, ahogy a későbbiekben is.

Az említett öt vers (kezdve a [most írom leglágyabb versemet / amikor már nem szerethetsz] cíművel) némi módosításokkal, átalakításokkal az új kötet, az ~ kiindulópontjává vált. A harminchárom, rokon poétikai karakterű, hasonló terjedelmű, önálló, de egymással hálózatszerűen összefüggő, egymáshoz laza motivikussággal is kapcsolódó, s az élet­érzés, világlátás szoros kötelékeivel is összefűzött elégiából álló kötet ritka egységes költői univerzumot körvonalaz. Olyat, amely némiképp szintetizálja a szerző addigi költői kísérletezését is, de amelyet a korábbi formabontás helyett inkább a formateremtés, a neoklasszicizmus és az új érzékeny, új romantikus hangütés jellemez. A kötetcím lefokozó, mellérendelő jellegű, már grammatikai formájával is valamiféle jelenték­telen ráadást sugall. Az egyes daraboknak, de a kötet egészének is erősíti az elégikus hangulatát az, hogy a verscímek szögletes zárójelben vannak, s mindig azonosak az egyes darabok első másfél sorával. A szögletes zárójel jelentékteleníti a címet, a kötet egyetlen kompo­zícióként való olvasását sugallja. Így a harminchárom elégia tulajdonképpen egyetlen monológnak is felfogható, amely a végletes magány, a kapcsolatvesztés reménytelen, rezignált állapotrajzait sorjáztatja. A Kassák- és Vörösmarty-hatásokat hangsúlyozó Lengyel Balázs szerint a kötet verseiből egyetlen érzelem rajza bontakozik ki: „a szerelmi elközömbösödésé, eltávolodásé. A kötet az elmúlt szerelem siratóéneke.” De talán ennél összetettebb mégis a benne körvonalazott világ poétikailag és érzelmi-eszmei értelemben is. A versvilág egységesítését és összefüggéseit erősítő költői eszköz például az aposztrofikusság, az, hogy a lírai én valamilyen – gyakran szerelmesével, ritkábban önmagával folytatott – fiktív párbeszéd-szituációban nyilvánul meg („asszonyom, ma hullócsillagos az ég ma megint / túl sok a megalvadt vér a számban. amíg / te boldog zenékre táncolsz, én szomjas homokban / hanyatlok és végtelen szeretkezésünkről álmodok”; „szólítom magam: anyádnak írj verset”) így az egyes versek úgy is értelmezhetők, mintha egy már megkezdett dialógust folytatnának. Közös jellemzőjük a strófaépítkezés hiánya, a sorvégek és a szintaktikai határok szabálytalan elrendezése, a vesszők és a mondatkezdő nagybetűk elhagyása. „A szolid belső hangsúlyokat csak a helyenkénti kurziválás, a kettőspont- vagy gondolatjel-használat jelzi. Ez a hosszú sorokra tagolt, lassú áradású versbeszéd – melynek sodrását az enjambement-okkal áthajló sorvégek sem törik meg – tökéletesen illeszkedik az érzelemhullámzás rezignatív szomorúságához, s a költői tartás fegyelméhez.” – fogalmaz Keresztury Tibor.

A versekben megjelenő költői személyiség, az első személyű vallomástevő vagy dialogizáló én látszó­lag csupán egy „lerongyolt lelkű madárijesztő”, imbolygó árnyú, vörösborokkal, pálinkákkal társalgó fiatalember, „félrebillent férfiarc”, miként a kötet nyitányaként közölt fotón is látható. De az összefüggő, egymást kiegészítő versek ennek a személyiségnek a mélységét, érzelmi, gondolati gazdagságát, az érzé­sekből létfilozófiai eszmélkedésig mozduló szemléletét is megmutatják. „Intenzív életszeretet, nagyfokú élet­vágy, életakarat nyilatkozik meg a létezés szépségének ebben a csupa kifosztott, ne­gatív festésű képében. A versek gazdag érzékletessége, meghitt közvetlensége a bel­ső feszültség révén gyakran szürrealisztikus látomásokba tűnik át, a vízió is súlyt ad a tapintható érzékletességnek. Az egyéniség létgondja finom allúziókkal is egyéníti ezt a küzdelmet: »múlásod sem lesz majd letakarni mivel«. A személyes pusztulás félelme és előérzete azáltal súlyosul igazán, hogy a meg­maradó emberi lét is pusztulásra kényszerül. A személyes gond a nemzeti közösség veszélyeztetettség-tudatáig nő az utolsó versben, de ez a riadalom is alárendelődik az emberi értékek egyetemes devalválódásának.” – írja kritikájában Görömbei András.

Szerelem, szerelmi veszteség, életvágy és pusztulás, halál, egyéni és közösségi létfenyegetettség nem először és nem utoljára jelennek meg együtt Zalán Tibor költészetében, de ilyen költői erővel és hatásfokkal csak ritkán. A versbeszéd letisztultsága, a kötet fegyelmezett, kompozicionális zártsága, a képalkotás következetessége, az összefüggő motívumhálózat és a magánérdekű létgond egyetemes érvényűvé emelése nemcsak az életmű meghatározó kötetévé, de a korabeli évek magyar lírájának egyik legszebb verseskönyvévé teszik az és néhány akvarellt.