Brasnyó István: Família

Artisztikum és tudattér – ezek a fogalmak jelentkeznek leggyakrabban a Brasnyó István prózájáról szóló elemzésekben és értelmezésekben (Fekete J., Bori); továbbá utalások a brasnyói „szövegtenger” olvasói beláthatatlanságának jelenségére (Virág), mi több, a szövegalkotás „grafomán” jellegére (Bence, Fekete J.). A Família megjelenése 1979-ben kétségkívül fordulópontot jelentett/jelenthetett volna a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulástörténetében, annak értékelésében, mivel az évtized – a kritikai recepció által eseménytelennek, sőt hullámvölgynek tekintett – regényirodalmába új kezdeményezést, színt és prózaírói beszédmódot hozott: az európai és a magyar intellektuális próza aktuális mozgásaival megegyező eljárásokat érvényesített. Ehhez képest a kortárs kritika meglehetősen hűvösen fogadta: egy korábbi paradigma értelmében elutasította ezt a beszédmódot, vagy elméleti/tudományos módszerek nyomvonalán haladva tárgyilagos, de ugyanakkor steril, senkire sem ható értékeléseket alkotott. Ennek az lett a következménye, hogy Brasnyó opusa majdnem két évtizedre „belemerevedett” valamiféle hivatalos kánonba, aminek eredete köztudomásúan egyetemi katedrák, kutatói műhelyek, tudományos folyóiratok folytatta diskurzusokkal hozható összefüggésbe. Olyan prózaírói teljesítménnyé váltak alkotásai, amelyek tudományos értekezések témáját képezték, miközben a tágabb értelemben vett olvasóközönség előtt ismeretlenek maradtak.

A Famíliának sem hagyományos értelemben vett cselekménye, sem elbeszélője, de még hőse vagy hősei sincsenek, ahogy kivehető, határozott alakú és jellemű szereplői sem. A „sors és a lelkiség belső térségein mozog” – állapítja meg róla a kritika (Bori). Két szintje, „világa” közül az egyik lokális történelmi színtér, a másik egy elvont, egyetemes, apokaliptikus sorsdimenzió, amelyeknek mozaikképeit asszociatív nyelve révén egy „garabonciás mesélő” (Fekete J.) rajzolja meg.

Mintegy két évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a – Brasnyó István írói műhelyében közben óriásivá terebélyesedett – prózafolyam (regénysorozat) jelentéseit, tendenciáit és jelentőségét átfogó célzattal értékelő, tárgyilagos nagytanulmányok megíródjanak (Fekete J., Virág): a Família szövegalakzatait a konkrét keletkezéstörténeti szituációba helyezve értelmezzék , vagy – mint Virág Zoltán – olvashatatlannak minősített cselekménytelenségében mégiscsak feltárjanak, felfedezzenek egy családtörténeti regényvázat, amely a két világháború közötti bácskai térvilág sajátos alakjait mozgatja. A Família ugyanakkor csak lehetőségként kezeli, de nem érvényesíti a családregény modelljét; a narratíva egyes elemeit és mozzanatait emeli be a szövegfolyamba. Ezek közül Daniel Kondrath születése és amerikai éveinek története, Haller Veronika és Vörös Maris falusi örömlányok tevékenységének leírása, Kreisz autodidakta nyelvész, filozófus és más tudományok felületes ismerőjének epizódja emelhető ki. „Familiáris” jellege azonban ezeknek az elbeszéléstöredékeknek és mozaikkockáknak nem a műfajtípus karakterisztikáiból, hanem kontextusukból, a bácskai miliőbe helyezettség hangulatvilágából, és a térségi életvezetési-komponensek érvényesüléséből (vidékiség, Európa utáni vágy, „amerikás magyar” családmodell stb.) következik.

Megfigyelhető ugyanakkor, hogy az évek előrehaladtával, ahogy egyre-másra születnek és jelennek meg a jelölt prózatípusba sorolható nagy- és kisregények (Hósáv, 1981; Majomév, 1984; Macula, 1988; Árvaház, 1989; Szokott-e ősz lenni Paraguayban?, 1992; Írmag, 1993; Kész regény, 1996; Vakta, 2003) Brasnyó tollából, úgy fogy a befogadó türelme is, s egyre többször hangzanak el olyan minősítések, amelyek nyelvében gazdagnak, káprázatos szózuhatagnak, de olvashatatlan, vagy az olvasó türelmét próbára tevő szövegeknek mutatják be ezeket a műveket. A Vakta 2003-as megjelenése óta eltelt, máig tartó több mint másfél évtizedes időszak alatt jóformán semmi nem történt a Brasnyó-életmű recepciója terén. Ennek magyarázata részben az életmű lezárulásában (az író 2009-ben hunyt el), nagyobb részt a magyar irodalomban időközben lezajlott „prózafordulatokban” keresendő, amikor a nyolcvanas évek közepén, illetve egy évtizeddel rá ismét új irányt vettek a kortárs próza elbeszélői tendenciái és folyamatai.