Szabó Magda: Für Elise

Az író utolsó regénye az életmű nyíltan önéletrajzi vonulatához tartozik. A korábbi hasonló művekhez – mindenekelőtt az Ókúthoz (1970) – képest lényeges különbség a szülők által örökbefogadott Cili föltűnése. Kitalált figura, mindenekelőtt énmegkettőzés: „Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk reális egészet”. Az ő alakja és története új távlatot ad a – például az Ókútból ismert – rendhagyó családi élet és a két háború közötti debreceni világ ábrázolásának. A Zentáról menekített „trianoni árva” szerepeltetése történelem és személyes sors szoros összefüggéseire szintén ráirányítja a figyelmet. Váratlan felbukkanása egyben azt is jelzi, hogy Szabó Magda számára az önéletrajzi jelleg nem jelent dokumentumszerű pontosságot. Ám a Für Elise nem csak a korábbi művekhez kapcsolódik (az önéletrajziakhoz jellegében, számos egyébhez pedig azáltal, hogy megemlítődnek a kötetben), hanem egy tervezett, de már meg nem valósult könyvhöz is: a fülszövegben az író a regény folytatását ígéri. A már megjelent kötet által bemutatott időszak az elbeszélő születésekor, 1917-ben indul, és az érettségije után zárul. A tervek szerint a második rész 1939-ig követte volna az eseményeket. Talán ez a lezáratlanság teszi egyszerre zavarba ejtően és varázslatosan lebegővé a regény számos mozzanatát. Sok előreutalásról nem derül ki, hogy igazából mire vonatkozik, a „hallgatás pecsétjének” ígért feltörése, legföljebb nagyon érintőlegesen tár föl eddig rejtegetett titkokat. Ez olykor zavaró is lehet. Tarján Tamás szerint „a részek forrasztása nem mindig tökéletes”. (Még két kifogása van: néha fölöslegesnek találja bizonyos mozzanatok ismételt előhozatalát, illetve szerinte olykor jobb lett volna „lefosztani a műről” egy-egy „magyarázó-magyarázkodó toldalékot”. Az apró figyelmetlenségek mögött alkotáslélektani okokat sejt: „a Für Elise elég hosszas halogatás után s nem egy lendületben készült”.)

A szerző feltűnő gyakorisággal emlegeti a sorsot (a Párkákat, Anankét, a végzetet) és a színházat, szerepjátszást. A sors irányítja a szereplők életét. Az elbeszélő és Cili két különféle viszonyulást testesít meg az életüket meghatározó erővel szemben. Cilit az „elsődleges jóság”, a szeretet, a belenyugvó passzivitás jellemzi, a fiatal Magdolnát a műveltség, a képzelet, az alkotó aktivitás, a szabálytalanság. Cili „biedermeier jelenség” (biedermeier ágyat is kap ajándékba), mindenki azonnal megszereti. Magdolna állandóan összeütközésbe kerül a családon kívüli nevelőivel, bár akadályozói mellett mindig föltűnnek a – meselogika szerint elvárható – segítők is. Szerelmi kapcsolataik is eltérőek. Mindkét szerelem kudarc, mely Cili sorsát végleg megpecsételi, Magdolna viszont túl tud lépni a csalódáson. Cili boldogtalan lesz, és korán meghal (jelzi előre az elbeszélő), Magdolna értelmezni és alakítani tudja a sorsát műveltsége és alkotó képzelete segítségével. A regény azt sugallja, hogy a vágy és a képzelet ki tud lépni a sors szabta merev keretek közül, legalábbis tartalommal tölti meg ezeket a kereteket. Ebben segíti Magdolnát szokatlan műveltsége. Az antik mítoszok, a mesék, az irodalmi művek mintául szolgálnak az archetipikus helyzetek felismeréséhez, a helyzetek jelentéssel való megtöltéséhez. A történetek folyamatos átfogalmazása, az otthoni színielőadások és az életben játszott szerepek ezeket a felismeréseket bontakoztatják ki. A rendkívüli kisugárzású emberekben egy-egy őselv képes a sors, a körülmények logikája fölé emelkedni: az anyában például a „briliáns logika”; Ciliben a jóság és a becsület; az apában „valami alapvető, hihetetlen emberi tisztaság”, „alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek”; az osztálytárs „Pálma meg sose tanul semmit, de mitológiai kisugárzása még a kisasszonygyár szigorát is megbénítja”. Ezek a kiemelkedő emberek azonban az adott világban sérülékenyek, hamar boldogtalanná válnak.

Az érzelmek felfokozottsága szintén kiutat jelent a sors személyiségrontó meghatározottságából és végességéből. Az erős érzelmi töltetű kifejezések (téboly, gonosz, áldás, átok stb.) és a nagy energiájú, kiélezett helyzetek gyakorisága jelzi, hogy az elbeszélő számára az igazi életet mindenekelőtt a személyiséget megmozgató, azt kiteljesedni késztető érzelmek jelentik. A belső értékeket, értelmet és érzelmet összefogó események, szövegek, jelenségek bizonyulnak „vállalhatónak” (a könyv gyakori szava). A személyiség egészéhez kapcsolódó érzelmekben valami örökkévaló villan föl az elbeszélő számára, és ez az élmény alapozza meg művészetfelfogását is: „ma már tudom, nem az indított el későbbi utamon […], hanem a felismerés, hogy van érzés, ami örökké megmarad, de csak a művészet segítségével rögzíthető”.

Mindezt a mitikus és archetipikus merítésű modellt kiegészíti a szintén hangsúlyos lélektani és történelmi-társadalmi motiváció. Hiszen mítoszi léptéket sugallnak a történelmi események is (világháború, országcsonkítás), archetipikus élményekhez vezethetnek az ösztönök, az átöröklés homályos mozdulásai, a felfokozott érzelmi töltetet indokolja a megidézett életkor és az emlékezés elégikussága. A pusztán racionális magyarázatokat azonban szétzilálja a stílus és a szerkezet csapongása. A többértelmű megfogalmazások, a jelen és a múlt között villódzó, az előre és visszautalások homályosságával nemegyszer elbizonytalanító elbeszélés nem engedi eluralkodni sem a racionalizálást, sem az elégikusságot. A jelentésessé, motívummá váló mozzanatok pedig túlmutatnak a leegyszerűsítő lélektani és történelmi-társadalmi okkeresésen. Például a szereplők nagy részének hasadtlelkűsége az ismételten megidézett Tímár Mihály és a Kékszakállú alakjának fényébe vonva lerázza magáról a társadalomlélektani közhelyeket, mitológiai távlatot kap. Az idősíkokat folyamatosan váltogató elbeszélés az elbeszélői tudatot is előtérbe állítja. Szabó Magda, egyik tanulmánya szerint, ezt tekinti a modern regény lényegének. Innen szemlélve az egyes szereplők fölfoghatók akár egy egységes tudat különböző megnyilvánulásaiként is.